Antemon:
Számtalanszor utaltam rá, hogy az adott pillanat a lehetőséged, lehetőséged az életre, mindig csak efelett "rendelkezel". A pillanatban ott van a valóság, amely se nem ilyen, se nem olyan, most és ebben a pillanatban csak létezik.
A valóság transzformálása - jobban ráközelítve: a felfogása - időbe telik, vagyis a véleményalkotás, a milyenségek megjelenése minden esetben az elméd tevékenysége, és bár azt hinnéd, a külvilágról szól, kizárólag "Téged" ír le.
Pontosabban a "gondolatösszegzéseid" - melyet úgy nevezel "Én" - megnyilvánulása és egyben megtestesülése is, a vélemény, megnevezés, kategorizálás, stb., amely belőle fakad és benned "születik" a valóság felfogása során.
A megszokott - és most szándékosan nem használom a "normális" jelzőt - folyamat, hogy "kifelé" figyeltek és hangoztatjátok a "külvilág" milyenségét, illetve egyeztetitek azt más elmékkel. Ütköztetitek, összefésülitek egymás gondolat- (véleményalkotó) rendszerét.
Egyszerűen belátható, hogy a látásmód kizárólag az "egyén" vagy "én" jellemzője, nem pedig a valóságé. Ezt egyszerűen meg is figyelheted. Nézd meg, hogy mennyi "szemszögbéli" látásmód születik egy adott helyzetről, mennyi különféle vélemény.
Nézd meg azt is, ha valaki véleményt alkot egy cselekedetedről, gondolatodról vagy rólad, az a vélemény minden esetben egy kisebb "igazsággal" bíró megnyilvánulás lehet csak, mint maga a cselekedet, vagy mint az "éned" maga. Hiszen ha egy külső megnyilvánulás teljességgel képes lenne leírni bármi létezőt, akkor maga a létezés felesleges lenne. A létezésekről azért születhet annyi féle vélemény, mert önmagában hatalmas mélységgel bírnak. Rendkívül komplex és semmi más nem lenne képes a végtelenségének leírására, mint a fizikai megtestesülés maga.
Egyszerűbb utalással azt a példát is hozhatnám, hogy egy virág - de bármit kiragadhatnék a végtelenből, akár "Téged" is - a létezésével képes elkülönülni minden mástól és kifejezni az önnön mivoltát. Minden leírás, vélemény, novella, vagy lexikon, amely "róla" szól, mindig silányabb lesz, mint maga a létező virág és mindössze egyfajta vizsgálódási szemszöget ír le, de sosem magát a valóságot.
Minderre azért mutatok rá, hogy észrevedd, figyelmed a külvilágra irányul, amelyre természetesen szükséged van a túléléshez és a fizikai életbe való beilleszkedéshez. Viszont mikor valamit felfogsz, átsiklasz a pillanat adta azon rendkívül fontos lehetőségen, hogy észrevedd, mi is zajlik benned, hogy ki, vagy mi az, amit "Énednek” tartasz. Hogy észrevedd, hogy milyen mintákat követsz a véleményed alkotásánál, hogy a benned kavargó érzelmeket honnan is hoztad, hogy észrevedd, hogy egyik sem a "sajátod", mindössze reflexszerű megszokás működtet. Ezt a megszokott metódust, amellyel az emberiség döntő töbsége sodródik keresztül az életén, nevezik a spirituális köreitekben divatos öntudatlanság jelzővel.
Felmerülhet benned, hogy "én bizony nem vagyok öntudatlan", amelyben bizonyosképp igazad is van, de ha a valóságodra tágabb tudatosságból rátekintesz, észreveszed, hogy eddig nem voltál tisztában azzal, hogy ez a tágabb "valóság" is létezik, egészen addig, mígnem onnan kezdtél szemlélődni.
Hasonlatos ez a kisgyermek tudatához, aki szentül meg van győződve a "valóságának" teljes-érvényűségéről, - esetében teljesen helytállóan - de idősebb fejjel visszanézve ráébred, hogy bizonyos szinten öntudatlan volt egy tágabb nézőpontú valóságra.
Ugyanez az "ébredési" folyamat zajlik a már "felnőtt" tudatokkal is, és ez a "tágulás" határtalan. Éppen ezért minél nyitottabb vagy a világra, annál inkább elősegíted, hogy az ébredési folyamatod megtörténhessen. Ellen is állhatsz ennek, ami látszólag ideig-óráig működhet, de elkerülhetetlen, hogy a faltól falig pattogástól az ébredés és a feleszmélések sora meg ne történjen.
Azok közületek, akik megélésül választották az ébredési folyamat bizonyos lépcsőit (ki többet, ki kevesebbet) ezen fizikai létük során, most paradox módon erőteljesebb szenvedéseket élhetnek meg, mint öntudatlan, korlátozott, egyszerű örömök és fájdalmak megéléséért köztetek létezők.
Mindennek az oka, hogy az ébredési folyamat mindenáron a beteljesülés felé tereli azon létezőket, akik erre vágytak megtestesülésük előtt.
Márpedig - kevés kivétellel - erős elmés rendszereket "kaptatok" a környezetetektől és az emberektől a születésetek óta. Ezeket a rendszereket nevezitek úgy, hogy "Én", minden tulajdonsággal, viselkedési mintával, mindennel, amit a külvilág rátok visszatükrözött. De önmagában ez jóval kevesebb, mint a Létező, aki az "Én" mögött ott van mindig. Mikor ezen létező tudat figyelme teljesen az "én" játékaiba merül, akkor beszélhetünk öntudatlan létezésről, pontosabban egy olyan tudatállapotról (ez az emberiség nagy részének a megszokott létezése a mindennapokban), ahol nincs stabil öntudat az elmében létezés mögött.
Az ébredés folyamata során ezek az elmés rendszerek szét kell, hogy hulljanak, hogy a belefeledkezett figyelem kiszakadhasson a mindennapi körökből. Ezen megszokások elvesztése okoz fájdalmat, a fájdalmat az elme elvárásai adják, hiszen ragaszkodna a biztonságos, és számára kizárólagosnak hitt szabályokhoz, törvényszerűségekhez, amelyben eddig hitt és létezett.
A közlés elején utaltam rá, hogy a pillanatban felfogod a valóságot, majd a felfogás során az elméd megszüli a véleményt, jelzőt és kategóriát. Az elme álarcot tesz a valóság felfogása elé, ez az álarc az, ami az "én"-ed viszonyulását tükrözi a világhoz és ezen felismerések irányába invitállak. Az ébredési folyamatodat támogathatod, ha - elsősorban - ráébredsz arra, hogy hogyan is viszonyulsz a valósághoz. Megismerheted, észreveheted azt, akit "én"-nek hívsz, ha a megszokott reakciók mellett Önmagad felé is fordítasz figyelmet.
Ez nem örömteli dolog sok esetben, sőt, az emberi elme igyekezne ezen dolgokat a szőnyeg alatt tartani, hiszen sokkal kényelmesebb az esőt, a főnököt, a többieket szidni és okolni a bennünk felmerülő érzetekért, mint észrevenni, hogy milyen helyzeteket vagytok képtelenek elfogadni, miket vártok el. Egyébként pedig "vagyok én a tökéletes és ez a selejtes valóság egyszerűen nem akar úgy alakulni, ahogy én szeretném".
Ebben a gondolatban ott van a tény, a létező valóság. Amit, mivel már létezik, nem lehet nem megtörténtté tenni. Ott van a pillanat, amiben létezik, az egyetlen lehetőség cselekvésre. Valamint ott van az elme, ami azt mondja: „ami most van az pedig ne legyen és kész”. Sőt azért vagyok ideges, mert ez van. Rámutatok, nem azért vagy ideges, mert ez van. Azért vagy ideges, mert van az elmédben egy gondolatsor, amit őrzöl, elvárások sora, hogy a világban minek hogyan kéne alakulni, hogy számodra azt jelentse, amit te gondolsz.
Ezen elvárásaid okozzák a dühöt. Amíg ezt őrzöd, minden esetben, amikor az együttállások a külső valóságban nem egyeznek az elvárás gondolatával, idegessé válhatsz. De vajon szükséged van ezen gondolati rendszerekre? Tudod mekkora szabadság ezek nélkül felfogni, ami létezik már eleve? Ha kitartóan észleled magad és a reakcióidat a dolgokra, felismerheted, hogy honnan is származnak. Ugyanis ezen mintákat láttad valakiktől és beépítetted az "én" képedbe, részeddé vált. Persze mondanom sem kell, hogy semmi közöd nincs hozzá, de őrzöd szüntelenül. Hiszen ez az egyetlen biztosnak hitt valóság számodra.
Sokan közületek felismerik szüleik viselkedésformáját és már csak nosztalgiából is élvezik, hogy egy kis darab belőlük, de van, aki elutasítaná, mégis éli. Mindez azért van, mert ezen minták határozzák meg, hogyan éled az életed. De ha megnézed, ez mind valakitől származik, egyik sem te vagy. Csupán egy szerep.
Emberi létező, vajon miért éled mások szokásait és életét? Hol van az a Létező a saját késztetéseivel, amely az elméd mögött lapul? Ezen "cél" az, amely motiválja az ébredési folyamatot.
A jelen hétköznapokban azok számára, akik a felismerések és ébredések folyamatában akartak részt venni, úgymond támogató energiák dolgoznak, amelyekről néha a legkevésbé sem gondolná az elméd, hogy segítség, mert fájdalommal, veszteséggel, tanácstalansággal nyilvánul meg. Ez azért van így, mert az elme berögződései alól megy ki a talaj, a bezárt biztonságos rendszerek "omlanak" össze.
De figyelj csak rám, hogy új formában létezhess, hogy másként élhess, ahhoz első sorban másként szükséges élned, vagyis mindazon köröket és hiteket, amelyek vezéreltek eddig, le kell vetned. Hogyan csinálhatnál valamit másként, ha ugyanúgy csinálod? Ha magadtól nem ébredsz rá, hogy milyen kört jársz ismételten, nos eléd kerül egy akkora fal, amelyet már nem tudsz nem észrevenni. Az életed többek közt ezekkel ad iránymutatást. Persze az "életedet" ezen megfogalmazásban egy tőled elkülönülő valamiként említem, pedig azon tudatszintedről van szó, amely a saját öntudatára kíván ébredni. Teszi ezt oly módon, hogy a belőle fakadó "kisgyermek" elé különféle módon "utalásokat" tesz, hogy az önnön katarzisával átélhesse az ébredés felismerését. Többek közt ezért is van, hogy sokszor annyira szeretne dolgokat a "gyermek", mégsem az teljesül. Ilyenkor a legtöbb, amit tehet, hogy befogadóvá válik és nyitottan szemléli, hogy az adott helyzet mit adhat számára, "átadja magát a sodrásnak".
Ha nagyon el vagy keseredve és dühös vagy másokra, vitázol a hozzád közel állókkal, próbáld szem előtt tartani azt, hogy nem ő vagy ők a dühöd okai, ez benned jelentkezik, mégpedig egy minta alapján, egy elvárás alapján, amelyhez képest a "dühítő kép" a valóságról nem stimmel. Ez az erős „nem akarom a valóságot, de a mintámhoz ragaszkodok” dühöt, feszültséget okoz. De ez mind rólad szól és nem arról, ahová kivetíded, amiben az elméd külső okot talál.
Figyeld meg, hogyan működik ez, rámutatok egy példával. Biztosan megélted már, hogy legjobb szándékod ellenére is félreértették azt, amit tettél vagy mondtál és teljesen más köntösben fogta fel a környezeted. Ez abból adódik, hogy nem a te létezéseddel vannak tisztában, hanem a te valóságod látványából a korábbi emlékeik, elvárásaik kezdenek dolgozni és elindítanak gondolatmeneteket. Dolgoznak az elvárásaik is, hogy az ő nyugalmuk érdekében "Te" nem tehetsz meg bizonyos dolgokat.
Nézd meg akkor a példát. Amennyiben Te egy távoli vidékről származnál, ahol az emberek a középső ujjuk mutatásával üdvözlik társaikat, majd ezen üdvözléssel és széles mosollyal a mostani környezetedben kezdenéd "üdvözölni" az embereket, a szándékod ellenére valószínűsíthetően megütnéd a bokádat. Nem azért, mert Te rosszat akartál, hanem mert ők úgy gondolják, hogy ezzel rosszat akarsz.
A társadalmak döntő részének vannak egyezményes jelzései, kialakult erkölcsi minták, amelyeket nagyrészt mindenki magáévá tett, így ügyelni képes rá, hogy az ezen mintákhoz ragaszkodókban ne generáljon dühöt vagy egyéb érzelmeket. De ha valaki ezen szabályokkal nincs tisztában, a bélyeg, hogy ő rosszat tesz, azonnal rá lesz sütve, mert az elmerendszerek ezt tanulták meg. Tapasztalták, hogyan kell viselkedni a "szabályokat" áthágókkal és ezen érzelmi mintákat átadják gyermekeiknek, unokáiknak.
Visszatérve, a dühöd oka sosem a másik ember viselkedése, hanem arról alkotott képed és a viszonyulásod a tettéhez. Amennyiben azzal konfliktusban állsz.
Akár e legjobb szándékból, a szeretetből is fakadhat vita, hiszen ha úgy gondolod, hogy valaki akkor fejezi ki a szeretetét, ha „így meg így tesz”, az a Te hozott mintáid alapján "igaz", azon környezetben, amelyből ez benned megmaradt. Lehetséges, hogy a másik ember, egy teljesen másféle módon próbálja tudtodra adni ugyanazt, hiszen az ő hozott mintáiban az a mód volt működőképes, vagy az egyetlen példa.
Innentől kezdve a két fél közt vita és konfliktus alakulhat ki. Mindkettő a mintái alapján értékeli a valóságot és jogosnak érzi a megjelenő feszültséget, melynek a másik az oka. Holott az ok a minta léte és mindenek feletti fontossága az egyénben. Mindez annak ellenére zajlik, hogy mindkét fél szándékai a szeretetről és annak kimutatásáról szólt.
Az elmés létezésben az azonos mintákkal rendelkezők érzik magukat közel egymáshoz, hiszen azonos dolgok hatására élnek meg örömet és bánatot. Nagyjából ki tudják szolgálni egymás elvárásait, de ez nem több mint gondolati rendszerek egyezése. Viszont amint változik valamelyik fél, konfliktus alakulhat ki és egyre több félreértés. Belátható, hogy nem az elmés rendszerek kiszolgálására és az azokhoz való ragaszkodásra érdemes helyezni a hangsúlyt, hanem arra, hogy ott van előtted a valóság, ami semmilyen. Amint valamilyennek látod, az már "belőled" fakad.
Ez pedig egy lehetőség felismerni, mik tartanak fogva, milyen indulatok, elvárások, ellenállások, hogyan ragaszkodsz a világban zajló eseményekhez. Mely cselekvések sorozata jelent benned bizonyos fogalmakat, amelyeket ha a másik megtesz, Te elfogadod, ha valamit másként tesz, már teljesen más véleményed lesz róla.
Ha segíteni akarod a folyamatot, légy nyitott. Mindamellett, hogy üvöltesz a másikkal, ébredj rá, hogy ezt teszed, ébredj rá, hogy mi az, ami ellen mész, mi az, amit elvártál, mi az, ami bekövetkezett ennek ellenére, és ha lecsitult a haragod, keresd a múltban, kitől láttál hasonlót? Tanárod, óvónőd, szülők, testvér, egy utcai pillantás egy vitázó párra, bárhol lehet a minta, de Neked erre már nincs tovább szükséged. Önmagad keresed és nem az elvárásokért élsz. Ez az, amivel segítheted a folyamatot. De az is sokat adhat, ha a szavaidat fogalmazod másként.
Például nem azt mondod, hogy "az az aljas főnököm kövérnek tart", hanem azt, hogy "azt gondolom, hogy kövérnek tart, mert azt mondta, hogy már megint eszel?" Ebben megláthatod, hogy nem ő tart annak. Van benned egy gondolat, ami független mindenkitől, de mutatja a félelmed, a véleményed magadról, a véleményed a főnöködről, az önelfogadási gondodat a kövérséggel, egy olyasfajta empátiaébresztést abban, akinek meséled, hogy feléd sajnálatot, kedvességet adjon, a főnököt pedig utálja.
Mindez az "én"-ed és a mintáid, és amit teszel, nem pedig a főnököd. Bármit is fogsz fel, érdemes úgy fogalmaznod magadnak, hogy Te azt gondolod, hogy a másik ezt tette, vagy érezte, vagy gondolta. Vedd észre, egyáltalán nem biztos, hogy ennek bármi köze van a másikhoz, csak ahhoz, hogy Te ilyen jelekből ezt tapasztaltad valamikor a múltban és ez a minta szent számodra. Magad figyeld meg, a másik csupán statiszta az ébresztésben ilyenkor.
Nem azt javaslom, hogy ne cselekedj, ahogy jön, vagy akarod. Tedd! De légy tudatában annak, hogy mit teszel és mi az elutasításod belső oka. Mit vársz, mit látsz, és azt, miért ítéled olyannak, amilyennek hiszed? Ezt csak lásd. A nyitott szem elengedhetetlen első lépés az ébredéshez.