Gondviselés és Csodák

Antemon:

Sokan hisznek egyfajta gondviselésben, amely megóvja őket a „bajtól”. Ebben nem is sokat tévednek, de a formája ennek az elképzelttől „kicsit” eltérő.

Alapvető torzítás már ott bekövetkezik, mikor az „Én” mint hit megjelenik Benned. Tudom, hogy ez már elcsépeltnek tűnik és ismert dolognak tartod, ugyanakkor ha még kérdések vannak benned, akkor ez a „tudásod”  nem kapcsolódott valódi megéléshez, ezért érdemes rámutatnom újra és újra.

Amint úgy hiszed, hogy a tested, gondolatod, szakmád, neved vagy bármi más VAGY Te, a valóságot kizárólag ehhez viszonyítva fogod fel és rendkívül szűkös keretek közt tudsz „mozogni”. Amit felfogsz, az kimondottan eltorzult lesz az összképhez képest.

Innentől kezdve a történések, találkozások, amiket tapasztalsz, annak az „Én” képnek igen sok esetben a legkevésbé sem tűnik segítségnek, sőt az „Én” teljes kudarcát is megélheted közben. De ha megnézed, vajon valóban kudarc az, ami afelé húz, hogy felébredj egy téves azonosulásból? Vajon a pofon káros a gyereknek, aki készül felgyújtani egy benzinkutat, mert érdekli, mekkorát pukkan?

A gondviselésre visszatérve, azt gondolod, hogy a szükséges pillanatban majd jól azonosíthatóan, megfelelő zenekari aláfestéssel és „gondviselés” feliratú színes transzparensekkel alászálló angyalok hada akadályozza meg, hogy gépkocsiddal felcsavarodj egy fára?

 A csodát, mint fogalmat, a hétköznapi eseményektől távol álló, igazán látványos és ledöbbentő eseményként vizualizáljátok és ilyenkor a minden pillanat létrejöttében szerepet játszó és az utatokat egyengető „erőket” észre sem veszitek.

Rámutatok, vannak esetek, amikor minden más hiábavaló volt és az utatokon tartás végett a szokottól jelentősen eltérő helyzet vagy megoldás adódik (ezt nevezitek csodának),  de ezekkel találkoztok ritkábban.

Alapjában a „háttérben” folyamatosan, összehangoltan olyan energiák működnek és „öltenek testet”, amelyek az úgynevezett kollektív létezés pillanatában minden ott figyelő tudat számára a leginkább megfelelő lehetőségeket adják. Vagyis a gondviselés ott van a pillanatban, most is.

Amit tapasztalsz, lehet, hogy mégis inkább akadálynak tűnik az „Én” számára, de ha nem ebből a beszűkült nézőpontból látnál, észlelhetnéd, hogy ennek ott, akkor így „kell” történnie.

Az alászálló angyalok helyett sokkal valószínűbb, hogy az eléd bevágó és rendkívül lassan haladó autós, vagy a lerobbanó autó, vagy a fékezésre kényszerítő gyalogos az, aki úgy segíti a létezésedet, hogy az „azutáni” pillanatodban pont ott, pont úgy legyél, ahogy az a legtöbb lehetőséget adja számodra, hogy a tágabb valóságod kiteljesedhessen.

Ugyanide sorolható az a sok idegesítő kolléga, barát is, aki miatt annyit bosszankodsz. Hiszen kínálják a lehetőséget, hogy végre észrevedd a benned „megkövesedett” elképzelést a világról, a dogmákat, amikhez ragaszkodsz, az elutasításokat. Mindezek akadályozzák a teljes lényedet, hogy tisztán ismerhessen önmagára és tisztán a saját teremtését élhesse. Ki szabadítana meg ezen benned szunnyadó ragaszkodásoktól, mint maga a „provokátor”, aki eléd tárja, hogy ama tökéletes önképed , amelyben egy szent vagy - aki mindenkit szeret -, egy picit mintha sántítana. Aki feltárhatja, hogy mennyi mindent őrzöl még ott belül a világról, mennyi szűrő és korlát akadályoz és késztet öntudatlan robotszerű cselekvésre, ha az adott események olyan együttállást képeznek, amelyek miatt a reflexed a szokott megélési körökbe rántanak bele. A terhek nélküli boldog szabadsághoz az az „út vezet”, amely során minden terhet elengedsz. A gondviselés, amely valahol „belőled” fakad, mindössze felhasználja a pillanat adta eszközöket és „statisztákat”, hogy alkalmad legyen élni a lehetőséggel.

Mikor megszületik benned a megelégedés, hogy már milyen tudatos, megvilágosodott, spirituálisan emelkedett is vagy, figyeld meg azt, hogy mennyire van jelen az elméd uralma az életedben. Az elme akkor ad nyugalmat és pihenést számodra, amikor a dolgok az elképzelése szerint alakulnak. Amikor dühös, átrendezné a külvilágot, elsöpörné az előtte tötymörgőket, megmutatkozik, hogy az öntudatlanság és a korlátok közti elme uralkodik továbbra is. Kitűnő tudatosság-mérce önmagatok számára azon dolgok mennyisége, amelyek elégedetlenséggel töltenek el.

Az elme a békességet akkor adhatja meg, ha a lehető legtöbb mindent kontroll és kiszámíthatóság mögött tart.  Ez valljuk be lehetetlen. A végtelent szemlélő elme és a hite, hogy tudja, mit kell tennie, hogy a dolgokat felügyelete alatt tartsa és biztonságba legyen, illúzió. Egy egyszerű példával mutatok rá másként, olyan ez,  mint annak az embernek a hite a világ működésének ismeretéről, aki egész életében egy sötét szobából egy kulcslyukon keresztül lesi a másik helyiségben zajló eseményeket.  Nem több, mint hit, hogy „ismeri” a valóságot és hasznára fordíthat mindent.