Ha sodor az élet

Antemon:

Előző közlés során ismét előtérbe került az öntudatlanság fogalma, ennek komoly szerepével mégis közületek kevesen képesek őszintén szembe nézni. Azt gondolhatod, „ugyan, én teljesen tudatos vagyok, de a többiek körülöttem…valóban borzalmasak.”

Akár a függőségek esetében, az öntudatlanságból való kilépéshez is alapfeltétel annak felismerése, hogy bizony leginkább abban létezem. De nem kell ezt úgy tekinteni, mint problémát és nem is kötelező cél az ebből való ébredés. Hiszen a „történetetek” végtelen körforgásában nincs kezdet, sem vég, ezáltal a jobb-rosszabb, fent-lent fogalmak is értelmüket vesztik.

Ha ezt nem érzed, vizsgáld meg abból a szemszögből, ha a világűrben megpörgetnének, és ott lebegnél, vajon értelemmel bíró fogalmak maradnának-e az elöl, hátul, fent, lent és a „hol is tartok éppen”?  Kizárólag abban az esetben, ha határokat és viszonyítási pontokat szabsz meg magadnak, amelyek valójában illuzórikus és a fejedben létező határok lennének.

Amiért mégis az ébredés húrjait pendítem meg számotokra, azon egyszerű okból kifolyólag teszem, mert sokan közületek ezt a belső vágyat érlelitek és ezért is ragadtok le néha-néha  a hasonló irányokba mutató közléseknél. Vagyis, megtestesült a lehetőség a vágyatok szerint.

Miért is nem ez a cél?

Vajon melyik a nagyobb élmény, amikor egy koncerten vagy? Az, ha belemerülsz a zene minden rezdülésébe és vele szárnyalsz, vagy éppen az, ha tudod, hogy ott vagy, érzed, ahogy lökdösnek a közeledben állók, minden szagot, egyéb rezdülést is felfogsz, és nem kizárólag a zene „szippant be”?

Erre a válasz megint csak nézőpont kérdése, mert mindkettő más élmény, az "öntudatlanságban" is rejtezik mélység, míg a tudat jelenlétének megélése is egy másfajta élmény.

Számotokra elérkezett az idő - amellett, hogy egyszerre pulzál azzal a mély vággyal, hogy az öntudatlanság bizonyos rétegeiből ennyi pont elég volt és végre szabadulnátok a reflexek béklyóiból.

Vizsgáld meg, mennyire vagy rabja a benned megjelenő dolgoknak?

Itt utalnom kell majd a kint és bent fogalmára, -amelyek alapvetően teljesen valóságtól elrugaszkodott állítások-, de ezen nézőpont létrehozása mégis segítségetekre lehet a ráébredésre.

Mi az, ami biztosan van? Az, hogy képes vagy bármilyen „irányba” fordítani a tudatod figyelemsugarát. Milyen irányokról beszélek? Észrevehetsz  egy gondolatot,  érzetet, érzelmet, hangot, illatot, látványt, stb. Bármit, ami eltér a mozdulatlan semmitől, arra képes vagy tudatosnak lenni, „felé fordulni”, észrevenni.

A folyamat önmagában hordozza a dualitást és azon alapvető tényt, hogy amint bármi létrejön a semmihez képes, azt  máris képes leszel felfogni. Azaz bármi felfogható léte előtt „te” már létezel.

Tovább megyek, a felfogó tudat és a felfogandó „tárgy” nem azonos, ezért semmi, amit képes vagy tudatosítani, nem te vagy! Semmi, amit képes vagy felfogni, nem a tiéd. Ez igaz arra is, akit „én”-ként fogsz fel.  Ha bármi valóban a „tiéd” lenne, örökké megtarthatnád, de nem tudsz olyat mondani, ami ne tűnne tova egy idő után a forrásául szolgáló semmibe. Minden a semmihez képest képes létezni, minden bölcsője a semmi, ami alapjában a fogalmaitok szerint nincs, de hogy bármi létezhessen, lennie kell, tehát a semmi egyszerre van is és nincs is.  Ez már többetek számára messzire mutat, ezért kanyarodjunk vissza a megfoghatóbb öntudatlanság iránymutatáshoz.

Mikor valamit látsz, hallasz vagy felfogsz, az észlelés, a megélés benned zajlik és nem „kint”. Legtöbben azt gondoljátok, hogy az adott esemény hordoz valamiféle energiát, amely hatására ti, mint bábok vagytok csak képesek reagálni és kizáró okként az eseményt jelölitek meg a reakciótok, érzelmeitek milyenségéért. Hamarosan egy példával élek ezzel kapcsolatban, de most haladjunk tovább.

Valójában a felfogás során, mint egy hárfán játszó, gyakorlott művész ujjai szólaltatja meg a bennetek fellelhető lenyomatokat maga a felfogható „esemény”.  Vagyis a történések hatására testesültök meg, mint egyedi szimfóniák, ekkor mutatkozik meg, mik rejteznek "bennetek". Ezért is szükségszerű az élet mozgása a tétlen mozdulatlanság helyett, hogy a kifejeződésetek megtörténhessen. A világotok „bennetek” zajlik. Ha az idő illuzórikus voltát is hozzátesszük, a legközelebb akkor álltok a valósághoz, ha a látszólagos esemény-> észlelés -> hatás linearitást elengeditek és adtok egy esélyt annak a ténynek, hogy az egész felfogási lánc létrejöttének az oka az, ami "belőled" fakad. Vagyis megteremted a valóságot, hogy a feltörni "vágyót" megélhesd.

Ez az, amiért egyetlen „csodás, nyugodt” időszak sem tarthat örökké. Szükségszerűen elő fognak bújni legalább gondolat szinten a még elnyomott, vagy megvalósulni vágyó késztetések, hogy kellő indikációval kifejezésre juthassanak.

De kanyarodjunk vissza a látvány és hatás kapcsolati összefüggéséhez a már jelzett példán keresztül.

Nem a kutya látványa az, ami megrémít esetleg, hanem a hozzá kapcsolódó környezet összessége, az általa indukált elmés képek, rögzült minták. Nem mindenki él át félelmet egy kutya láttán, de sokan igen.

Minden történés általatok nyer színt és eszenciát. Vagyis, amit megéltek bármi felfogható által, az bizony rólatok szól. De általában „kifelé” mutogatásba csap át az elme. Minden negatív megélést azonnal kifelé vetítetek, a „kutya az oka, hogy félek”, „az a bolond ember miért nem tartja kerítés mögött”. Sőt az ok-okozatok továbbszövése is megtörténik: „megint egész éjjel forgolódni fogok, úgy megijedtem”.

Ha megnézed, ez már egy előrevetített beidegződés, vagy korábbi tapasztalatok alapján kapcsolt megerősítés. Ezek mind egyfajta öntudatlan kapcsolók „benned”, amelyek később hasonló események tapasztalásakor végigzongorázzák benned a reakció-sorozatot. Testi és lelki megéléssel társulva. Eközben benned nincs ott a felismerés, hogy ezen megélések nem az enyémek, beszippantott egy berögzült öntudatlan eseménysor, amelyből nem tudok kilépni, hiszen azt élem meg, ezek az enyémek, az én félelmeim, amik ezen állapotból fakadnak, azok pedig teljesen logikus következmények. Azaz „persze, hogy nem tudok jól aludni, egy ilyen sokk után senki sem tudna”.

De a pozitívnak vélt megerősítések is ugyanilyen rögzült, öntudatlan kapcsolókká vállnak. „Én az ilyen zenéktől tudok igazán ellazulni”. Ebben az esetben vajon mikor engedné meg az elméd, hogy bármi mástól is megéld az élményt, hiszen a „törvényt”, elültetted és erős hit táplálja.

De ha más nézőpontból megnézed, akkor észreveheted, hogy az adott „esemény„ képes rengeteg féle megélést kiváltani és ez mind attól az egyéntől függ, aki azt felfogja. A kvantumfizikai tudományotok is alkalmazza ezt a tézist, miszerint a valóság a megfigyelő által változik. Amibe ha picit is belegondolsz, teljesen helytálló, hiszen mindenkinek megvan a maga valósága. Ez akkor is így lesz, ha a tiédet erőszakkal akarod a másikra erőltetni, hiszen  úgy látod, „igazad van”.

Mitől is öntudatlan ez az egész?  Nos attól, hogy - mint ahogy az elején is utaltam rá- egyetlen felfogható sem „te” vagy és egyetlen felfogható sem a „tiéd”. Magát a megélés adta eszenciát is csak felfogod. Vagyis létezel, minden előtt.

De ezzel mégsem vagy tisztában. Az élet számodra a történés és a gondolatok, de az a szilárd tudat, hogy mindez tőled független és te örökérvényű vagy, akinek nem árthat semmi, az maximum egy gondolat benned, de nem színtiszta valós megélés.

Ha azt állítod, te ezt tudod és éled, nézd csak meg, hogy ha elérne a halál lehetőségének szele zsigerekig, vajon a pánik, vagy a boldog  „mindenen túl  létezem” öntudat érzete kísérne-e? Ez felfedi, hogy mi az, amiben a tudatod aktuálisan él, a széteső elmés „én”-be vetett hit, vagy a felébredt öntudat dominál-e?  De bármi megfelelő bizonyíték lehet számodra, ami kibillent a kontroll zónádból, ott szembesülhetsz a tudatos választások kontra öntudatlan kapcsolók indukálta eseménysorozattal. Ha valóban minden mögötti öntudat biztos állapotában léteznél, minden megélés előtt ott lenne a szabad döntésed lehetősége, de most vajon dönthetsz-e, hogy dühös leszel, vagy mondjuk szomorú vagy sem?

Hozzáteszem, egyik sem jobb, mint a másik és nem is előirányzott cél, csupán egy iránymutatás arra, mennyire képes vagy az önámítás csapdájában, az elmében létezni úgy, hogy „ő” téged az ellenkezőjét mutatva átver.

Megvizsgálhatod az öntudatod jelenlétének erejét azzal is, ha egy pillanatra mindent félreteszel, csak vagy, és figyeled éberen, hogy mikor merül fel a legelső gondolat benned. Megláthatod, hogy nem telik el hosszú idő és tapasztalod, hogy gondolatot észlelsz, avagy azon kapod magad, hogy ugyan figyelni kezdtél, de már régen elkezdtél gondolkodni. Ezen utóbbi esetben – mindamellett, hogy öntudatlanul elragadott a gondolat – egy pillanatra megint megjelent a figyelő tudat „öntudata” halványan, ezért is „ébredtél” a gondolatsorból. Itt jelzem, hogy az ébredések sorozata nem egy végetérő folyamat. A legjobb hasonlat rá az álom az álomban tapasztalása.

Minden akarás, „belső”-, vagy „külső” hang, gondolat, stb., mind eltér a semmiben nyugvó üres tudatsugártól, tehát azokba merülés már öntudatlan sodródás. Akkor lehetne ezt tudatosnak nevezni, ha a megfigyelő öntudata minden mögött "öntudatánál" lenne. Ekkor a "saját" halálodat is csak mint külső szemlélő egy biztos öntudati pontból tudod szemlélni.

Ezen pillanat mindenkit el fog érni. Pontosabban  a lehetősége, mert ott sem leszel automatikusan tudatos, hiszen a berögződések kapcsán az események sora azonnal magába szippant és „álmodod” tovább, ami épp megjelenik. De akik már „életükben”  kiszakadtak az öntudatlan körökből, ekkor is több lehetőséggel bírnak, hogy az adott helyzetben ők irányítsák, mi is az, amivel a tudatuk foglalkozni kíván, mi is az, amerre „mennének”, nem csak sodródnak az árral.

Visszatérve, öntudatlan azért vagy, mert amit megfigyelhetsz, ami megjelenik, azzá-, vagy annak hatására felkorbácsolt, korábbi berögződések hatásává válsz. Azért öntudatlan, mert nem tudod, hogy lehetne lehetőséged dönteni és nem belemenni olyan észlelésekbe, érzelmekbe, amelyeket nem szeretnél. Vajon melyikőtök kíván ideges lenni vagy félni? Mégis automatikusan rántja bele a figyelő tudatot az érzet, gondolat, hiszen minden pont úgy áll együtt, ahogy szokott.

Az, akire azt mondod „én”, ezen hatásokból felépült illúzió. Ezekkel határozod meg magad. (milyen ételeket szeretsz TE, mik a kedvenc zenéid NEKED, mi a neved NEKED, mik zavarnak, mik idegesítenek TÉGED, miktől félsz TE)

Ezek összessége egy jól körülírt gondolat- és hitrendszer, amelyben annyira hiszel, hogy ha valaki megpróbálna meggyőzni, hogy az „nem Te vagy”, azok nem kötelezően a tieid, önvédelmi dühödt reakciót váltana ki belőled.  Az én védi a határait és a konzisztenciáját. Ezt az egész játékot nevezem úgy, hogy elme vagy ego.  

Folyamatában az alvást követő ébredésed pillanatától megjelennek az „én” képre irányuló emlékeid és elkezdi a tudatod figyelemét beszippantani, megtöltődni vele, mint egy bekapcsolt számítógép,  ami betölti az operációs rendszerét , majd azon keresztül reagál és kezelhető a napi ébrenlét folyamán.

Az öntudatlanság az a vak és automatikus hit, hogy a tudatod figyelmének ezen komplex gondolatrendszerben kell működnie. A csapdája pedig az, hogy mindent, – még ezen sorokat is – ez az „én” olvassa és mivel a saját egységét és „létét” félti, birtokolja, és saját képére formálva a számára hasznos gondolatokat beépíti, vagy elveti. Majd bebiztosítva magát a figyelmed előtt megveregeti a saját vállát, „ÉN megértettem!”, majd benne tart a rendszerében. Egészen azon pillanatokig, amikor is észleled, hogy vagy és gondolkozol, hogy felébredsz pillanatokra az automatikus szokások és sajátnak hitt gondolatok világából, mikor nem minősítesz, és nem reagálsz, csak felfogsz. De ezen rövid tudatos időszakok ritkák és erőtlenek, hiszen egész életedben arra sarkalltak, hogy csak az eseményre, benned megjelenőre figyelj, az lényegtelen, ki is az, aki mindezt valójában megéli. Pedig ez lehet életed legmélyebb és legfontosabb kérdése.

Vajon megszűnik annak az embernek a léte, aki teljes amnéziával ébred az egyik álmából reggel? Tökéletes létező marad, mindössze bármi, amit felfoghat, tiszta lappal kerül elé. Nem „tudja”, hogy ki is ő?

Na persze a külvilág „segít” neki, és a saját elméik dolgait visszateszik rá. Mi micsoda, és hogyan is kell reagálni. Ekkor a társadalmi létezéshez szükséges elmét hamar újra szokás építeni, de beláthatod, ennek semmi köze az emberi megtestesült létező valós mivoltához, mindössze annyi, hogy ezen új „én”-t is ő fogja átélni, ő fog ebbe az álomba merülni…