Hétköznapi problémák

Antemon:

Sok problémád van, mennyi fontos dolog pörög a fejedben, már észre sem veszed, hogy ezek a gondolatok, amelyek felőrölnek, mennyire illuzórikus létűek.

A létező valóságról felállított tézisek, egyes dolgok elutasítása, másokba való kapaszkodás, valamint azon stratégiák fejben történő felépítése, hogy hogyan próbáld megváltoztatni az életet, hogy az belepasszoljon minden történésével a szűkös kis elképzelt gondolatrendszered által megszabott keretekbe.

Azon dolgok, amelyek nem illenek bele, ingerültséget vagy éppen félelmet generálnak Benned, pontosabban az ingerültséget az az ellentmondás okozza, amely a "fejedben" kiépült elképzeléshez való ragaszkodás, valamint a külvilágban történő esemény eltérő mivolta okoz.

Maga a gondolat képtelen megszüntetni a valóságot, legtöbbször olyanok miatt vagy dühös, amin változtatni sem vagy képes, vagy ha mégis, az is csak látszólagos megoldás a "problémára". Hiszen maga a probléma az adott helyzettel ott marad benned, vagyis semmit nem oldottál meg.

Ez az energia, ami generálódik a nem-elfogadás által, sokszor cselekvést indukál, néha szürreális cselekvést a külvilág szemével nézve. Egyesek az ilyen torz elmerendszereik nevében egyszerűen a másik ember elpusztítását látják egyetlen kiútnak, hogy a belső elégedetlenségük csitulhasson. Beláthatod, hogy ezen elmerendszerek és elképzelések egyike sem helyesebb a másiknál, a nevükben történő cselekedet más nézőpontokból nem biztos, hogy "értelemmel" bír. Minden ilyen rendszer csupán elképzelés és hit egy elképzelés helyességében, de a valósághoz nincs köze.

Ez egy belső "mesevilág", amit "véresen" komolyan veszel és rengeteg energiádat emészti fel.

Ráadásul nagy előrelépés lenne, ha mielőtt fejjel mész a falnak egy torz rendszer miatt, előre látnád, hogy mindössze a múltadból származó sérelem, vagy elcsúszott minta nevében cselekednél, ezek nevében ragad el az elméd.

Nézz meg egy elrugaszkodott és felnagyított példát, amely bármennyire is szürreálisnak tűnik, nem szürreálisabb, mint az, amihez éppen Te ragaszkodsz!

A példában szereplő ember világ életében a pusztában, síkságon élt egy törzsben és az előrehaladásához komolyabb erőfeszítésre nem volt szükség. Azt tanulta, hogy kerülje ki az emelkedőket, mert azok nem jók és nehezen járhatóak. Ha ez az illető szembe találja magát egy hegylánccal, amely az útját keresztezi, igen komoly belső problémával szembesül. De az elméje bármekkora dühöt és elkeseredést is indukál, nem tudja az útját folytatni, mert ott bizony hegységek tornyosulnak. Vajon a nem akarása, dühe, elégedetlensége eltünteti onnan a hegyet? Van létjogosultsága az életenergiáját az igazába vetett hitt miatt a belső elutasításra pazarolni? A valóság csak létezik és olyan amilyen. A probléma mindig "benned" van. A hegy nem probléma, hanem csak létezik.(ha a példa érzete nem jár át, csak idézd fel magadban, mikor egy közlekedési dugóban állsz és nagyon mennél tovább)

Persze az embert cselekvésre indukálja az elutasítás, ragadhat ásót és elkezdheti ellapátolni a hegységet, ez a gigászi küzdelem a külső szemlélő számára nevetséges is lehet. Ráadásul szélmalom-harc, még ha meg is adja az előrehaladás "látszatát", mert a Te problémádat nem szünteti meg.

Az életedben mindig "tárgyiasulnak" azok a dolgok, amelyek Benned energetizálódnak. A belső problémák is mind ilyenek, előbb utóbb újra és újra, különféle formában úgymond "megteremted" magadnak a belül - akár észrevétlenül is - folyamatosan táplált mintákat. Jelen esetben az elutasítást. Ez a fajta elutasítás egy olyan dologi helyzetet indukál, ahol kifejezésre juthat. A tudatnak itt megvan az esélye arra, hogy felismerje, hogy nem a hegy a probléma a tiszta létezésével, hanem csupán az elme gondolati struktúrájának eredményeként született "probléma" gondolata maga.

Ha ez a felismerés nem születik meg, akkor továbbra is az elme uralta álom folytatódik, mert a lehetőség felett átsiklasz és küzdelembe mész át, hogy a külvilág dolgait belepréseld az elképzelésbe, konkrét példa szerint "lapátolni kezdesz". Természetes és "létező" folyamat, hogy gondolati struktúrák és érzelmek jelennek meg Benned, viszont kimarad az a fázis, hogy tudatosítod, hogy Te, mint külső szemlélő képes vagy ezt látni és azon nyomban a tudatod a problémával azonosul, magával rántja a figyelem-sugarad teljes egészét.

Ez az indukáló feszültség ugyanakkor hasznos is, hiszen a fizikai életben ettől történnek változások, formát kapnak a belső késztetések. Az nem mindegy, hogyan éled meg és az sem, mit áldozol fel az elképzelés helyességének oltárán. Akár a test bele is pusztulhat a "hegynek pedig nem kell itt lennie" gondolat mindent elsöprő fontossága miatt.

A legtöbbet magadért akkor tehetsz, ha olyan dolgokat cselekszel, amelyek a lényed, a létező valós mély indíttatásának vágyából fakadnak. Ezt jelenleg még csak kevés ember képes megtenni, a többség leél egy életet úgy, hogy a külvilágtól - család, rokonok, barátok, iskola, társadalom... stb. - jószándékúan kapott mintákat követi automatikusan egész élete során.

Vizsgáld meg a hétköznapjaidat, és azt is, mennyire zsigereled ki az utolsó erőidet és a környezetedben élőket az ideák nevében. Mikor a tested már fájdalmakkal jelzi, hogy ébredj fel és hagyd abba a rohanást, mert senki nem kényszerít, hogy "szaladj", kizárólag Te magadat.

Nézd meg, mennyire is mulandóak a véresen fontos dolgok.

Képzeld el, hogy ebben a pillanatban képessé válsz repülni és máris a felhők magasságáig emelkedsz, szabadon szárnyalhatsz bármerre, amerre csak éppen szeretnél. A repülés a legtöbb ember belső vágya. Érezz rá, ha ebben a pillanatban ott teremnél a levegőben és süvítve szárnyalnál, látnád a csodás tájat, vajon az járna a fejedben, hogy most mosogatnod kell, mert nem maradhat ott a szennyes edény? Vagy netán azon aggódnál, hogy hogy befizesd a csekkjeidet? Talán pont az zavarna, hogy a barátnőd kritizálta a frizurádat? Egy darabig biztosan nem.

Azért nem, mert az elmében való létezésből a jelen megtapasztalásában találod magad, mert a túlélési ösztön és a szabadság boldogsága egyszerűen a lényed létezésébe "vetíti" a figyelmedet, nem kapnak elegendő figyelmet és energiát a gondolati rendszerek és lassan vagy egy pillanat alatt lecsitulnak és felébredsz az "álmukból".

Ez a fajta "szabadulás" az elméből "külső" hatás függő. Nagyon sokan például ezért űznek extrém sportokat és teszik ki magukat elképesztőnek tűnő körülményeknek, mert megérzik a jelenben létezés örömét, amelyet csak egyetlen dolog árnyékol be most is, az a sok "fontos" elképzelés, elvárás, hiány-gondolat.

A külső körülmények, amelyek az extrém sportolóknak rövid időre megadják az élményt, egyfajta függőséget okoznak, majd pedig rutinná válnak és még erőteljesebb ingerek válhatnak szükségessé, hogy kiragadja őket az elme játékából.

Valójában az igazi lehetőséget az itt és most történő ráeszmélés tudja tartósan megadni. Mikor felismered, hogy mit és miért teszel, és közben öntudatra ébredsz akként, aki mindezt szemléli.

Maga a gondolat nem lenne ellenséged, viszont azzá válik, amint kizárólagos valóságként azonosulsz vele és nem ismered fel azt az egyszerű tényt, hogy van a gondolat és van, aki ezt képes "látni", akkor nincs azonosság a kettő közt.

Szabadok vagytok, annyira szabadok, hogy ezt az önkorlátozást, hogy a figyelmetek minden energiáját a gondolat-rendszerekbe vetítsétek és azok torz szemüvegén keresztül éljetek, sem akadályozza meg senki.

Végezetül egy kis vizsgálódni valót mutatok számodra, valamint bíztatlak, hogy bátran Tedd fel a saját kérdéseidet 

Minden, amit átadok, jelenleg csak az elmétek csemegéje, de a saját belső tapasztalások belső tartalommal tölthetik meg, a felismerések, amelyeket tesztek tágulást és rálátást ad, amely már nem csak az elme szintű "tudás" hanem valódi "Tudást" eredményez. Légy türelemmel és szemlélődj az életedben, de főleg azon dolgokon, amelyek "Benned" zajlanak.

Érdekes élmény rálátni az elme játékára. Mint amikor repülés közben a magasból szemléled az embereket. Sokak tartanak egyik pontból a másikba, egymást megelőzve, félretolva, majd amint odaérnek, hamarabb állnak meg a rohanásból, mint akik lassabban haladnak előre. Ezután a rohanás visszafelé folytatódik, majd kimerülten fekszenek az ágyukba és kezdődik minden elölről.

Vajon azért szaladsz gyorsabban, hogy hamarabb megállhass? Vajon azért, hogy hamarabb elérd, hogy még több rohanni valód legyen? Vajon észreveszed közben az életedet, amely mellett elszaladsz? Fentről nézve ez a tevékenység igencsak paradox, mi mozgatja az egészet? El tudsz jutni valaha oda, ahová rohansz, megvan az a "hely" amikor már nem mész sehová?