Ki vagy Te?

 

Ki vagy Te? Keresed magad… jó esetben. Teszel érte ezt, teszel érte azt, hogy megleld a választ, hogy megtaláld magadat. Elutazol messzi vidékre, talán majd ott meglátod, megtalálod, hogy ki is vagy Te?

Okos vagy? Szép vagy? Honnan tudod meg a választ?

Minden a visszatükröződésekről szól, belenézel a szemekbe, arckifejezéseket látsz, összesúgnak mögötted, elismerően bólintanak, vagy éppen csóválják a fejüket. Ezek a szilánkok építik fel valóságod látványának görbe tükrét. Ki is vagy Te?

 

Szép vagy, mert dicsérnek, csúnya vagy, mert senki nem dicsér, csúnya vagy, mert eltér a külsőd az aktuális ideáltól. De vajon mi határozza meg, ki is vagy Te?

Szép ruhákat vásárolsz, csodás autót vagy motort veszel, kimész vele az emberek közé, élvezed a figyelmük sugarát. De vajon mi lenne, ha senkinek nem tudnád megmutatni? Mi történne, ha hirtelen egyedül maradnál a bolygón?

Számítana, hogy ma a világoskék, közepesen kivágott blúzod van rajtad, vagy éppen a piros? Nincs több „tükör”, egyedül vagy. Kinek meséled el, hogy mennyire kiemelkedő pozíciót töltesz be egy cégnél? Kinek töltenéd fel a fényképeket? Nincs senki, aki rád vetne egyetlen pillantást is, senki nem kedveli a bejegyzéseidet többé, és el sem olvassa.

 

Vajon számítana, milyen gyorsan érsz le egyik városból a másikba, mikor senkihez nem viszonyíthatod a sebességed és senki nem vár? Kihez mérnéd, hogy milyen okos gondolataid vannak? Mi történne, ha nem tudnál viszonyítani semmit senkihez? Lenne értelme bármely jelzőnek rád nézve?

Amíg emlékeidben élne a sok bunkó ember, magad föléjük tudnád emelni, de mikor már szertefoszlik minden gondolat, akkor vajon ki vagy Te, mi marad?

A neved? A ruháid? Hiszen ezek egyike sem számít többé. Mégis ott állsz a kihalt utcán és létezel. De ki vagy Te? Valóban atomfizikus vagy? Hiszen az csak a foglalkozásod volt, az, amit tovább már nem tudsz űzni. De akkor mégis mi maradt? Ki vagy Te most?

Ahogy mennek az évek, mindent homályba burkol a szárnyaló idő. Ott vagy, de egyre kevésbé az, aminek annak előtte gondoltad magad, mégis létezel. De akkor ki vagy Te valójában?

Korábban tudtad, én én vagyok, tudtad a neved, sőt mindenki azon szólított. Mindenki jól tudta, milyen értelmes és művelt vagy, hiszen elismerően beszéltek rólad. Voltak, akik utáltak, de csak azért, mert primitívebbek voltak a te intelligenciádhoz képest.

Annyi mindent rosszul csináltak az emberek, de te voltál, aki jól és átgondoltan. Jelentőségteljes foglalkozásod volt, családod, gyermekeid. Apa voltál, vagy éppen anya. Tudtad ki vagy. Mindez egyben, azaz te.

De vajon mindezt honnan tudtad? A tetteid visszaverődéseket váltottak ki a világból, a környezeted reagált rád, majd ezeket felfogva képet alkottál magadról a fejedben. Egy összetett, sokszínű képet. De lehetett ez bármilyen komplex is, most éppen csak egy emlék. Mégis létezel, nem szűntél meg, csak a tükröket vette el a világ egy megvilágosodásnyi időre. Elvette, hogy meglásd, ki is vagy valójában.

Amit magadról tudsz, csupán gondolat a fejedben. Lehetnek ilyenek vagy olyanok a gondolatok, biztosíthatlak, egyikük sem vagy, hogyan is lehetnél egy gondolat? Akkor téged gondolna valaki a fejében. De lehet bármilyen magasztos gondolat is az, biztosíthatlak, nem Te vagy, csupán a fejedben felvillanó színes képzetek.

Ha mindent összeraknál, amit egész életed során gondoltál, beláthatod, sem azok hiánya, sem azok összessége nem vagy. Viszont Te vagy az, akinek a fejében megfordul, aki az értelmével felfogja ezeket, az vagy, aki hisz a gondolatok valóságában, az vagy, aki hiszi, hogy egyik gondolat biztosan ő, legalábbis  a neved biztosan. Hiszen mikor megkérdezték tőled: „jó napot, Ön kicsoda?”, hát nem a neveddel válaszoltál?  Én X Y vagyok! Csodás hit ez. De vajon tényleg ez a két szó vagy? Kimondtad, átsiklottál felette, de egy blőd hazugsággal etetted a kérdezőt és magadat is, majd belealudtál. Igen, XY vagy, az atomfizikus. 

A külvilág adta meg számodra, ki is vagy. Fontos volt számodra, hogy felnézzenek rád vagy így, vagy úgy. Ezért olyanokat cselekedtél, ahol megjelent a nagyságod mások kisebbségének kontrasztján. Jó érzés valamiben különlegesnek lenni. Olyan tetoválásod van, mint senkinek, különleges vagy. Megnéznek. Mindenki tudja, hogy te más vagy. Hmm, érdekes, egyre többnek van tetoválása, mi lesz, ha már nem leszek különleges? Varratok egy nagyobbat! Ízleled a hitt különlegességed és igyekszel a visszaverődéseket fenntartani. Mit is kell, hogy tegyél ezért? Olyan dolgokat, amely a tükreid szemében az átlagostól eltérő viselkedés.

 

 

Ifjabb korodban fontos volt, hogy tartozz valahová, építő eleme légy egy közösségnek, egy rajongótábornak, egy együtt cselekvők csoportjának. Az össz energia és közös öntudat erőt kölcsönzött számodra, hiszen azt suttogták: „fúú, nézd, milyen jól néznek ki ezek a motorosok!”. Egy voltál közülük, tartoztál valahová, voltál valaki. „A motoros” voltál.

Egész létezésed folyamán rendkívül lényeges volt, hogy megerősítést kapj abban, hogy ki és milyen is vagy te. De ha belegondolsz, csupán a külvilág aggatott rád mindent. Egészen mást gondolnál most magadról, ha egy elszigetelt indián törzsben kezded az életed. De figyelj…. érdekes módon ugyanaz az ember lennél akkor is, mégis teljesen más. Vajon miért?

 

Amíg a banda tagja voltál, és szabályaik szerint éltél és cselekedtél, a legmenőbb kemény arcnak számítottál. Mikor családod lett, ezek már csak rossz szokásnak, függőségeknek, buta cselekedetnek minősültek. Még nem nőtt be a fejed lágya, mondod majd mentségként, de belül büszke vagy, hogy mennyire különleges és ijesztő ez az éned az ő szemükben, hizlalja az énképedet még ez is.

De vajon akkor melyik vagy Te? Mitől függ mindez? Mitől függ, hogy valaki jó vagy rossz? Abban a bandában elismerő tett volt lecsapni bárkit. A bandán kívül rossz és primitív cselekedet. Vajon Te jó, vagy rossz vagy akkor most? A minősítést is a külvilág torz tükrei adják.

Ha sok kultúrában megfordulsz, ha sokféle ember vesz körül az életed folyamán, egyre többféle visszatükröződést, jelzőt, gondolatot kapsz „magadról”. Akár kiemelten el is kezdhetsz hinni valamelyikben, hogy az vagy te valójában. De tévedésben leszel. Nem az vagy, amit hiszel, az vagy, aki hiszi mindezt. Az vagy, aki bármit elhisz magáról, az vagy, aki cselekszik, az vagy, aki felfogja a választ, és sosem az, amit magadról gondolsz, amit magadról hallasz, amit magadnak hiszel.

Szinte minden, amit teszel, arról szól, hogy a külvilág megfelelő véleményt tükrözzön vissza számodra, hogy tereld a véleményeket több-kevesebb sikerrel, majd pedig a visszakapott megerősítésekkel erősítsd meg azt a hitképet, amit magadról, magadnak gondolsz.

 

Gyökeresen ritkán tudsz megváltozni, azokat a visszaverődéseket, amelyek a hitvilágodtól eltérnek és mást mondanak rólad, hibásnak, nem normális elképzelésnek tartod és meg sem hallod, dühös leszel azokra, akik cáfolnak „téged”, azaz a hitképet, a hitgondolatot magadról. Hiszen ha megcáfol valaki, az gyakorlatilag elpusztított. Az elme mindig dühöt generál, ha az énkép veszélybe kerül. Másokon észre tudod venni, ha így reagálnak egy minősítésre, vagy megjegyzésre. De ugyanez igaz rád is: ami az énkép hitedet veszélyezteti, az kihívás, harc, utálat eszközéért kiált. Ezért azon emberek, akik ezt elérik, különös, de segítőid azzal, hogy megmutatják az énképed határait, azt, hogy bizony benned is van egy féltve őrzött elképzelés arról, aki vagy, és ezt tartod fenn folyamatosan.

Életed vezérfonala egy hitt önkép és annak a fenntartása minden áron.

Kapcsolataidban is ez a helyzet, a mutatott kép, amibe szerelmes lesz a másik, majd azt fenn kell tartani minden áron. A legtöbb kapcsolat ezen a hazugságon csúszik el előbb-utóbb, mert belefáradsz a kép fenntartásába és egyre többet hibázol, vagy már érdektelenné válik, hiszen időközben elkezd az önképed átalakulni. Kapsz egy új állást, már nem a kis vagány motoros vagy, hanem a nagypénzű cégvezető.

A tükrök által visszaadott „valóság” torz. Torz, mert a tükrök maguk is változnak és cserélődnek, és szubjektíven hajlítják a valóságot a saját hitük szerint. A tettek amúgy is más és más reakciókat váltanak ki az idő előrehaladtával. Míg adott korszakban elismert cselekedet volt, ahogy éltél, ma már inkább maradinak és begyepesedettnek titulálnak érte.

 

Komolyan azt gondolod mindezek után, hogy tudod, ki is vagy, hogy egyáltalán tudhatod ezt?

Ha úgy véled igen, elárulom, hogy bármit is gondolsz magadról, tévedsz. Bármit.

Sosem lehetsz az, amit gondolsz. Hiszen amit gondolsz, az gondolat. Az vagy, aki gondolja. Sem több, sem kevesebb. Nem tudod ezt leírni nevekkel, jelzőkkel, hitvilágokkal, hiszen mind csak gondolattá silányult valami lesz, mindegyikük a fejben keringő idea csupán. Lehetsz-e egy gondolat?

Az összes gondolat együtt is biztosan kevesebb lesz annál, mint ami és aki vagy. Az vagy, aki éli az életet, az vagy, aki keresi önmagát.

Miért mutattam rá minderre? Azért, hogy láss végre! „Felkértél”, hogy rád szóljak, hát tessék, de akkor most jól figyelj, és légy nyitott! Ha észreveszed a cselekedeteid, azokat, amivel a külvilágnak bizonyítod, ki is vagy te, milyen is vagy te, már léptél egy hatalmasat.

Nincs velük tennivalód, arra bíztatlak csak, hogy láss! Lásd meg, amit teszel! Fel fogod ismerni a képet, akiben hiszel, akivel magadat azonosítod, nem baj az sem, ha még kusza. Próbáld összerakni, mit hiszel magadnak.

Nincs az elképzeléssel semmi baj, miért ne élhetnél bármiféleképpen? Viszont ha fel szeretnél végre ébredni a szerepből és végre a valós vágyaid, késztetéseid irányába lépni, akkor első lépcsőnek itt a felismerés. Milyen képért dolgoztál egész eddigi életedben? Mi az, amit mindenki orra elé teszel magadról? Mi az a kép, amit vágysz, amit szeretnél, hogy rólad kialakuljon, amibe ezáltal gond nélkül hihetsz?

Rá fogsz ébredni, hogy bármilyen kép is az, amivé válni szeretnél mások szemében, valójában az sem lehetsz sosem, mint ahogy más sem. Hiszen Te nem „ilyen” vagy, hanem az vagy, aki éppen most „ilyen”-t játszik.  

Az egésznek a lényege a környezet által rád vetített energia, a megerősítés feltölt, hogy a felépített váradat folyamatosan igazolják.

De mi lesz, ha már nem? Mi lesz, ha megöregszel és a kezdeti szépség alábbhagy? Mi lesz, ha az izmaid már petyhüdten lógnak? Mi lesz, ha belefáradsz?

Az lesz, amit láthatsz másoknál: rohannak plasztikai sebészhez, edzőterembe, a végletekig hajszolják magukat, aszalásig szoláriumoznak, vagy épp még több nőt szednek fel, csak hogy a kép újra és újra vissza legyen igazolva. Mindegy, hogy az már esetleg képtelenség, de borzalom lenne, ha összeomlana az elképzelés, hiszen akkor ki vagyok én? Akkor megszűnök!

Vajon ezt az utat akarod járni és hajszolni a hitedet, vagy levetni a felesleges béklyót, amely gúzsba köti létezésed, és inkább azt cselekedni, amit a szívedből jövő vágyak diktálnak? Tenni azt még akkor is, ha mások gondolataiban valami egészen más jelzőt kapsz.

Amikor az ember végre a mélyében lakozó, igazán szívből fakadó vágyait éli, az hatalmas belső elégedettséget és energiát ad, akkor majd rájössz, hogy nem szükséges a többiek elismerő energiáiból élned, ráadásul egy álom életet.

Vannak, akik nem az elismerést hajszolják, hiszen a mások által kapott düh energia tartja életben őket, számukra nem mások elismerő érzete, hanem dühe adja meg ezt az élményt. Ezért elérik, hogy gyűlöljék őket, provokálnak. De ők sem mások, energiát szereznek, megerősítést csikarnak ki és álmot hajszolnak, öntudatlanul élik le életüket.

Mindkét eset elpazarolt idő, annak feledése, ki is vagy igazából és miért is érkeztél ide a földre. Elárulok egy titkot. Sok életen át vergődsz általában, hogy ezt az álmot levesd, és végre őszintén létezz majd, és megéld, amiért jöttél. Sokan sokadszor vagytok itt, újra és újra várva az ébredést, hogy ebben az életben majd sikerülni fog és kilépek a körökből.

Ez a közlés egy ilyen segítő jelzés, amely ébresztő hatással lehet sokatokra a számtalan más, külső forrásból érkező jelzés mellett. Lehetőség, de nem biztosíték.

A felismerés benned rejlik. Segítek neked a folytatásban, nincs más dolgod, csak kendőzetlenül megfigyelni, mi az, amit teszel, és mit kapsz cserébe, mi az, ami építi az önképedet.  Az lesz a hitvilágod, az álmod.  Semmit nem kell tenned vele, csak vedd észre naponta, hetente, amikor csak beugrik. Láss! Az álom pedig elkezd szertefoszlani. Adj időt magadnak, újabb képet és elképzelést hajszolni pont olyan csapda, mint amiben éppen vagy.

 

 

Itt leszek majd, mikor ismét szükséged lesz rá a folytatáshoz.

 Szerkesztői megjegyzés:

 

További infomációkhoz az  „Elérhetőségek” menüponton keresztül juthatsz

 

Vissza