Ki vagyok Én?

Beszélgetés részlet az "Én" -ről:

 Antemon:

Életetek egyik legalapvetőbb és legmeghatározóbb korlátja az "Én" megfogalmazása és hite. Ha úgy igazán rá próbálsz érezni ennek mélységére, rá fogsz jönni, hogy alapvető változást indíthat el az életedben a "ki vagyok én" kutatása.

Ez az alapvető kérdés olyan korlátokat feszeget, ami az „átlagos” emberi létező számára nem igazán érdekes. Átsiklik felette és eleve nem kérdőjelezi ezt meg. Viszont választ csak arra kaphatsz, amire kérdés is merül fel benned, késztetés, hogy "megértsd" az adott dolgot. Ha ez nincs, válasz sem létezik. Maga a válasz pedig már eleve ott van Benned a kérdés megszületésekor, hiszen a felfogható világotokban azon dolgok nyilvánulnak meg, amelyeket viszonyíthatóvá tesztek a duális másik oldalához képest.

Kis kitérővel jelzést adok számodra, miért is szükségszerűen így létezik a fizikai síkotokon, majd visszatérek az "Én" gondolatára.

Felfogjátok a fényt, mert tudjátok a sötétséget, felfogjátok a boldogságot, mert tudjátok a szenvedést. Semmi létezését nem vagy képes felfogni, ha nem hozod létre azonnal a duális viszonyítási alapját is egyben. Olyan dolog tudatában sosem leszel, ami a végtelenben létezett és sosem volt másként és örökké létezni is fog.
Mivel nem vagy tudatában, az gyakorlatilag nem is létezik a számodra. Nem vagy képes érzékelni, mert semmihez nem tudod viszonyítani az örök létét.  Vagyis bármi megszületéséhez szükség van a nemlétére és arra, hogy a megszületettet kísérje a bölcsője, a „semmi”. Ez az "élet és halál" körforgása.

Azért lehetsz boldog a párod létezéséért, a szerelemért, az együtt töltött időkért, mert ez mind magában hordozza mindennek a végét is.

Hallgasd a hangot, a koppanó tollat mikor az asztalra esik, észreveheted mögötte a csendet, amiben a hang megszületik, amihez képest érzékelhetővé válik, majd amelybe beleolvadva újra önmaga bölcsője lesz.
 

Visszavezetve az "Én" fürkészésére, a tudat megfelelő tágulási állapotában szüksége van, hogy „öntudatra ébredjen” a fizikai világba, ezt az átsugárzó késztetést az elme beárnyékolja és elhomályosítja, valamiféle szükséglet hiányát érezteti az emberrel, jó esetben maga a kérdés megjelenése és a kapott válaszokkal való elégedetlenség tükrözi. "Ki az az én?"

Ne légy elkenődve, ha ez a késztetés még nem ért utol, vigaszul szolgáljon, hogy a több-kevesebb, fejlett-kevésbé fejlett kifejezések is csupán az elmétek egy-egy fiókja az osztályozásra, de ez sem több mint illúzió a létezésben. Nem késtél le semmiről, mert nincs hová eljutnod.

Mivel számodra a kérdés tüze már megjelent, így lehetőséged van, hogy az írott és kimondott szavak dzsungelére figyelve ráébredhess a Benned már ott fénylő válaszodra is. Senki nem adhat erre választ Neked, de Te felismerheted a sajátodat.

Egyet tehetek, jelzéseket tükrözök eléd, hogy leggyakrabban mi az, amivel az elméd megnyugtatóan átver, hogy csituljon a benső vágyad az elmén túli lényedre ébredésben, mivel ez az ő létének-, de komolysága létének minden bizonnyal azonnal véget vet, elpukkan mint egy buborék.

Az emberi elme folyamatosan átsiklik ezek felett és természetesnek veszi, hogy „ő az”, aki gondol, vagy éppen a testével azonosítja magát. De leginkább hagyják őt békén ezzel a sehová sem vezető kérdéssel, mert van "fontosabb" dolga is. De nézzük meg mennyire is "valóságos" az "Én" világa?

Képzelj el egy kisgyermeket, aki játszik a homokozóban és teljesen beleéli magát. Éppen üldözi a műanyag figurája a királylányt, akinek az „Ő” homokozóbeli rendszerében, már nem sok esélye van a "túlélésre", hiszen az óriási gödör és a homokozó szélén ülő nagymama lábikrája állja el a menekülés mindkét útját.
Játszik a maga teremtette szabályokkal, ok-okozat rendszerével. Egy tökéletes világban él és már meg sem hallja, hogy van egy tágabb rendszer is körülötte, más szabályokkal, ahol az anyja éppen szidja, hogy mosson már kezet és jöjjön végre ebédelni.
A gyermek eltérő "Én"-eket él meg, hol a szörnyeteg, hol a királylány szerepével azonosul teljes belefeledkezéssel. Minden egyes "Én" a saját rendszere lehetőségeivel "tud" dolgozni. De megláthatod, távolabbról, hogy ezek a szabályrendszerek, a tágabb valóságnak csupán kisebb szeletei. A korlátokat senki nem kényszeríti kívülről az abban létezőre. Az a "világ" csak addig "komoly" és valóságos, míg távolabbról rá nem nézünk, a teremtett rendszer határain kívülről. De amíg a rendszeren belül vagy, a szabályok érvényesek „Rád” is.

Vesd a figyelmed egy pillanatra következő ide illeszkedő „sugárra”, amikor nem találsz megoldást a rendszeredben keletkező problémára, akkor érdemes a rendszeredből kilépve távolabbról szemlélni azt, hiszen a korlátok és a felhasználható eszközök tárháza csak az adott rendszeren belül érvényesek. De erre a területre majd egy következő átáramláson bővebben kitérek.

Az az "Én", amit most magadnak gondolsz nem több, mint a példában szereplő játék. Valóságosnak tűnik, megvannak az ok-okozati rendszerek, a keretek és szabályok, ráadásul "fel is tudsz belőle ébredni", de az életedet jelentő figyelem sugara csaknem teljes mértékben belefeledkezett a "játékba". Ennek ellenére az adott rendszerben a szabályok szerint fájdalmas megéléssel bírhat például nekigyalogolni egy fának.

Ezért van az, hogy alapjába véve mikor úgy érzed, valami rossz dolog történt veled, akkor ez is nézőpont kérdése. Vajon ki az, akit zavar? "Hát Engem!" mondanád a választ...na és ki vagy Te?

Idézd fel a képet egy pillanatra a homokozóban. A játszó gyermeknek nem jó az ebéd, mert kizökkenti és megöli a "világát", hiszen "Ő" köszöni, jól van és nem akar enni menni, de ugyanakkor az éhes emberi lénynek szüksége van az ebédre.
De vajon melyik a valós? Rámutatok, hogy egyik sem, ugyanis a tágulás sem egy véges folyamat, mikor azt hiszed tudod ki vagy "Te" máris igazad van és egyben mindenben tévedtél is.
 

 

A felnőtt ember azt gondolja, ő már tudja, ki ő. De ha megpróbálná meghatározni, nem biztos, hogy sikerülne. Maximum addig tud eljutni, hogy bizonyos tulajdonságokat tud elmondani magáRÓL, illetve fel tudja sorolni a "birtokba vett" dolgait. (van keze, lába, feje, gondolatai, érzései) De azt, hogy ki ő, azt egészen biztosan nem fogja tudni meghatározni.

Mindez annál is inkább így van, mivel az elme, ami a meghatározást szeretné, maga is csak töredéknyi szelete annak az univerzális létnek, amelyet „tudni” szeretne. De paradox módon, mégis ez az indíttatás vihet „közelebb” a válaszhoz.

Attól, hogy van ruhád, tányérod, karod, szíved, gondolatod attól még nem az vagy "Te" magad.
Nézd meg milyen paradox gondolataid vannak. "Elégedetlen vagyok magammal", "Elegem van magamból", "Szerintem jó fej vagyok".

Vajon kinek van elege kiből és vajon "Én ki is vagyok" ?
 

Kérdések