Megnyilvánulások

Antemon:

Sokan félreértelmezitek a valóságot. A „félre” jelzőt sem kellene használnom, hiszen ahhoz, hogy bármi torzuljon, pont elegendő az értelmezés megjelenése. Teljesen felesleges hinnetek abban, hogy „én” létezem, abban is, hogy nem. Bármelyik oldalon is állsz, tévedsz. Ahhoz, hogy ezeket a szavakat „halld”, meg kell „testesülnöm”. Létre kell, hogy jöjjön egy tőled eltérő individuum, hiszen arra vagy kondicionálva, hogy vagy te és van a külvilág, Az információ pedig kívülről érkezik. A valóságban ezek is a saját szavaid. Érted hoztál létre. Hogy valamelyest befogadhasd ennek valóságát, próbálok iránymutatást adni. Belefoglalva a „halált”, a „túlvilágot” és a külső „nézőpontomat”.

A létezés közös forrására való iránymutatás nem lehetséges, de a szavaitok kavalkádján keresztül megpróbálok iránymutatást adni, merről is érezhetitek ezt át.

Figyeld a példát, hol van a hangod, mikor némán állsz és figyelsz? Nem létezik. Egyedül a csend, a bölcső, ami „létezik”. De ha aktuálisan éppen más hangokat felfogsz, akkor is ott van a „tér”, amely lehetőséget ad a te hangod létére is, mindig ott van az a szelet hely a hallható spektrumban, ahová elfér a te hangod is.  

Mikor nincs ott a hangod, nem tölt el félelem, hiszen „tudod”, hogy létrejöhet bármikor, kiadod és kész. Nem rettegsz a hang "halálától" sem, hiszen természetes számodra a születése és halála is.

Mégis hol van a hang, mikor nem hallod? Vajon a hangod nemléte kevesebb, mint a léte? Vajon hol van a hang, amikor hallod? Ha valóban mélyen képes vagy beleérezni, azt a kérdést is magadba fogadhatod, hogy egyáltalán létezik-e bármikor a hang?

Ugyanez a valóság a testre és az „én”-re is.  A „haláluk” a csend, a létük a megvalósulás. Ahonnan fakadnak, az mindig is van, ugyanakkor pont ugyanennyire valós rá a "nincs" is. Emlékezz csak a hang példára, mikor a hang még nem jött létre. Hogyan lehetne bármi, ami nem nyilvánul meg semmilyen formában? Ami pedig megnyilvánul, az a semmiből fakad és pontosan oda is „tér vissza”, azzá válik, amiből fakad, amiből eleve áll, semmivé. Tehát mikor „van”, a nemlét építőköveiből formálódott, márpedig az nem létezik.

A világotokban nem létezem mindaddig, míg valamilyen formában meg nem nyilvánulok. Ugyanakkor hogy tud megnyilvánulni az, ami nem létezik?

Mikor a fizikai síkra fókuszálok, szürreálisnak tűnik a "játékotok", hogy a térben a helyváltoztatáshoz végtagokra, vagy járművekre van szükségetek. Ha ebben tapasztalat szinten részt kívánok venni, sűrű formát kell öltenem, amelybe vetülve energia-befektetéssel hatni tudok a teretekre, mozogni tudok benne úgy, ahogy azt a benne létezők képesek felfogni. Ugyanakkor hozzáteszem azt is, hogy a „teretek” sem több egy megnyilvánulásnál, ezért is tud létezni, de ezért is vannak határai, törvényszerűségei. Ugyanakkor végtelenebb bárminél, ami benne létezik. Létrejöhetek állatként, növényként, „tárgynak” titulált létezőként, mindegyik más és más formában és szemüvegen keresztül képes megélni a saját milyenségét. Ez a létezés alapvető oka, teljes valójában megélni és ezáltal felfogni az önnön „vanságot”.

Most, egyes szám első személyben utaltam, ugyanakkor – ahogy ennek valóságával talán már magad is mélyen tisztában vagy – ez nem helytálló, hiszen az egyén a semmiből-mindenből kiszakadó határolt rész, ami bárhogy is nevezi magát, csupán az egész része, ami „anyagát” tekintve még mindig semmi. Az individuális létezés illúzió. Szavaitokra mégis szükségem van, hiszen kizárólag az értelmeteken keresztül tudtok figyelni „rám”. De hangsúlyozom, a szavakhoz ne ragaszkodj, mert a valóságról születő torz kavalkád csupán.

A megnyilvánulási forma úgy képes elkülönülni a nem megnyilvánult határtalanságtól, hogy körülhatárolja önmagát. De ami határokkal rendelkezik, az már nem korlátlan. Sem lehetőségeiben, sem térben, sem „időben”.

A te megnyilvánult mivoltod pontosan onnan fakad, ahonnan az enyém, ahonnan a madáré az utcán, a hangyáé a földön vagy a poháré az asztalon. Mindegyikük, a saját egyedi formáik és lehetőségeik alapján tapasztalják a számukra felfoghatót a fizikai világból. Mikor kezeled őket, a saját létezésed anyagát kezeled. Minden körülötted létező „belőled” fakad, veled és számodra van, hogy még teljesebbé tegye a megélésed pillanatát. Nem térek el tőled, mint ahogy te sem tőlem. A nyelvbeli személyes névmásokkal való utalás mindössze a korlátolt lehetőségek miatt adódik, nem pedig azért mert bármennyire is valóságos lenne az, hogy „te” létezel. A megélés katartikus sokszínű-, az idő illúziójával megfűszerezett hurrikánja nem más, mint egy felharsanó hang a szellőben. Sosem volt, létezett, majd azzá lett, ami eleve mindig is volt, „semmi”.

Mindezt megérteni nem lehet, és nem is érdemes, de mikor megéled önmagad nemlétét, és észreveszed, hogy a nemlétedet is megéled, rá fogsz ébredni a megnyilvánulások sokszínűségére, amelyek nem csak a fizikai életben, hanem annak „elmúlását” követően is folytatódnak. Az „ottani” megnyilvánulási formák, határaik, törvényszerűségeik nagyban eltérőek a „megszokott” fizikai síkbeliektől, ugyanakkor, mivel azok is megnyilvánulások, a fakadó semmiből származnak, és „elmúlásra” ítéltettek már születésükkor. Bizony, a „halál” után számtalan újabb ébredés és halál átélésére lesz lehetőségetek. A tudat tágulása, és saját végtelen mivoltára való ráébredése végtelen folyamat. A határtalan nemlétből fakadó, mindamellett, hogy anyagát tekintve nem létezik, valójában végtelen is, vagyis kezdete és vége sincs a folyamatnak. Talán kezdesz ráérezni, hogy mennyire felesleges azt hinned, hogy a világot érteni lehetsz képes. Bár az elméd, amelynek” gondolatai most megfogalmazták az individuális határukat – vagyis létrejött az „én” számodra -, törekedni próbál minden megértésére.

Ezzel a szándékkal sincs semmi baj, hiszen azért nyilvánultál meg, hogy ezen korlátaid közepette fogd fel magad a valóságban. De ha ebből a szemszögből vizsgálsz bármit, rájöhetsz, hogy szükségtelen megváltoztatni akarnod az embereket, állatokat, a természetet, hiszen pontosan olyan módon és formában léteznek, ahogy szándékukban állt. Ennek ellenére a próbálkozásaidnak is van „tere”, hiszen azért vannak körülötted, hogy maga a próbálkozásod is testet tudjon ölteni.

Gondolj csak bele, hogy tudnád felfogni önmagad, lebegve a téged körülvevő vak sötét semmiben, ahol nincs elöl és hátul, alul és fent, és nincs semmi és senki, még fény sem, amely bármit „visszatükrözne” számodra? Ezen lehetőségek közt Te magad sem léteznél, hiszen ha senki és semmi nem képes belőled felfogni semmit, még te magadat sem, akkor ki is lenne az „én”? Kitől is tanulnád, hogy vagy Te a neveddel, nemeddel és tulajdonságaiddal, az akire azt mondhatod én. Maga az „én” gondolat sem nyerne értelmet.

Ezen iránymutatást követve, megkérdezem, vajon most mit tudsz magadról? Amit tudsz, azt honnan tudod? Ha megnézed, kizárólag a visszatükröződésekből. Nos, ha tetszik, ha nem, ez csupán egy kép a világból rólad, megkérdezlek, te valóban elhiszed, hogy ennyi vagy? Mi van akkor, ha mindössze arról van szó, hogy ilyen minőségű „tükreid” voltak aktuálisan? (nevezheted őket családnak, szülőknek, barátoknak, stb) Mi lenne, ha szereznél még párat, hogy teljesebb legyen a kép? Gondolj bele, ha ott lebegsz az előbb utalt semmiben és kapsz egy kis zöld fényt, vajon az azt jelenti, hogy a már láthatóvá vált testrészeid zöldek, hogy annyi vagy amennyit látsz? Mi van a hátaddal, és mi van a többi színnel, egyáltalán milyen színű is vagy fény nélkül? Mi határozza meg a színedet? Vajon mire is van szükséged ahhoz, hogy mást élj meg magadról, mint amit most „tudsz”?

Ha most "visszacsöppensz" a semmiből a bőrödbe, és nem tetszik, amit felfogsz, megkérdeznélek, hogyan teheted teljesebbé, színesebbé a képet magadról? Mit felelnél? Jó irányba tapogatózol, ha ráéreztél, hogy minél többféle visszatükröződést élsz át, annál sokszínűbb képet kapsz magadról.

Vagyis bátran változtass, változz és éld meg a „visszaverődő” eredményt. Természetesen a folyamat végtelen és belátható az is, hogy bármilyen tükröt használsz, az téged a saját lehetőségei szerint jelenít csak meg. Ha ezen lehetőségek végtelen számúak, vajon lehetséges egyáltalán határok közt szabva azt mondani, igen ez vagyok és nem több, vagy nem egészen más? Ha pedig nincs vége, akkor van-e értelme bármitől is elkülöníteni magad, és azt „merészelned” mondani, hogy eltérsz bármitől? Hiszen ha bármit megélhetsz, akkor bármi lehetsz, vagyis elkülönülve egyik sem te vagy, és még is minden!

Bizony most megfogalmazódhat a kétkedés sokatokban, hogy az adott életkorban és testi adottságokkal, bizony nem élhetsz már meg bármit. Ez bizony így van. Ezért van, hogy jellemzően adott minőségű megéléseket megcélozva testesültök meg. Nem mindenkiből válik élsportoló, vagy látnok. De az, hogy mik rejtőznek benned azt csak te magad vagy képes kibontakoztatni a vélt határaid feloldásával. Nincs rossz döntés, a döntés létezik és a visszatükröződése. Lesz olyan lépés, amely fájdalmas eredményt mutat, de ha a döntés csak belőled fakadt, akkor teljes életet élsz, hiszen a felmerült késztetésed megvalósítod és az eredménye is a tiéd lesz, olyan megélést adva, amely súlyozottan a tetted energetikájához tartozik. Ezért pedig, - legyen az kellemes vagy kellemetlen megélés - senkit nem okolhatsz.

Ha már elég idősnek érzed magad, még inkább közelálló hozzád az az iránymutatás, hogy életedben azokat fogod a legjobban bánni, amiket elszalasztottál megélni, de szívedben ott maradt a vágy rá.

Ennek elkerülése érdekében javaslom, hogy az életedre ne kifogásokat gyárts, hanem lépj és éld. Érezd zsigereidig a visszatükröződését, milyen emberként is testesülsz meg ma a világodban.

Mikor az öntudatlanság leplei lehullanak a szemed elől, kendőzetlenül meg fogod látni a tetteidet, és azok hatását. Ebből a szempontból mindenki szembesülni fog a saját „poklával”. Ha tartasz tőle, nem az a bevált taktika segíthet, hogy elfojtod a belőled fakadókat, hanem a „rossznak” titulált késztetéseid mélyére nézel, hogy valójában mit is akarsz, miért is akarod azt tenni? A „miért is akarom ezt tenni?” kérdést addig tedd fel magadnak, míg már mélyebb válasz nincs rá, mint amit kapsz. Próbáld a kapásból érkező válaszokra a „rendben, és azt miért szeretném?” kérdést feltenni, és „áss” mélyebbre. Ne hagyd magad megállítani a kutakodásban az elméd által. Miért is?

Az elme értelmezése nagyon félre tud vinni ebben az esetben is, figyeld csak meg a következő példát. Ez a vizsgálódás feltárhatja a valós késztetést.

Adott egy ember, aki rendszeresen bánt másokat, de mélyre nézve igazából az zavarja, hogy nem szereti senki. Az ördögi kör, hogy ezért a tettéért továbbra is megkapja a maga valóságát, amiben hisz, hogy nem szeretik. Ha igazán mélyre megy, ráébredhet, hogy a dühe onnan indult ki, mikor vágyott egy hozzá közel álló személy szeretetére, de az őt bántotta, és nem adta meg azt, amire vágyott. Ezért már gyűlöli azt a személyt, és mindenki mást, aki valamiben emlékezet rá (még ha csak tudat alatt is van ez benne). Ezért igyekszik minden ilyen embert eltiporni, bántani, uralni. Ekkor téves azt gondolnia: „megélem magam, megtapasztalom milyen jó bántani embereket”, mert valójában a késztetés például egy elmulasztott apai ölelésre való vágy. Érezni, hogy szeretik és vigyáznak rá.

Erre pedig gyógyír az lehet, hogy ezt a mély szeretett ölelést ő adja át annak, akinek csak tudja, és megélni általuk az élményt, mikor szeret, biztonságot ad, és őt is szeretik. Ebben már képes megjelenni a valós vágy és beteljesülés.  Most is meg kell említenem az elme hatalmát, ha öntudatlan az illető, „kívülről” nehéz segíteni neki. Megölelheted, szeretheted, de amíg ő biztos abban, hogy őt nem szeretik, ezt előbb utóbb fondorlatnak értékeli és el fog taszítani magától. A személyes valóságra mindenki csak saját maga képes ráébredni. Ezt kívülről nem lehet átadni, maximum próbálni olyan körülményeket teremteni, ahol beérhet az ő személyes felismerése, de ott sem garantált.

Tehát a tiszta tudatos jelenlét minden megélésben kulcsfontosságú, és a túlzott gondolkodás felett áll.

Visszatérve a megtestesülésekre, említettem az időt. Az idő a megnyilvánulás kísérője, és nem valóságosabb, mint a semmiből születő hang. Az idő felfogásához elme kell, gondolatvilág, egyfajta belső illúzió arról, hogy a megélt pillanat gondolati emlékeit (a felfogások eredményét) lineáris sorrendbe helyezze, és illúziót szüljön valamiről, amelyek alapján a két „képkockát” egymáshoz viszonyítja.  Ez az illúzió az idő.

A figyelem sugarában ez az alapvető viszonyítás mindig ott lebeg. Ez a fizikai világ egyik alap építőköve, de nem bír mélyebb valósággal, mint bármely gondolat. Miért is? Mert a múlt és a jövő nem létezik. Ezt ha ráérzel, magad is felfoghatod ott, ahol most vagy. Mi az, amivel rendelkezhetsz, mint élettér? Egyedül az, amit most megélsz (ami elmúlt, az már nincs, ami meg még nincs az sincs).

Minden pillanat a „vanságban” létezik, minden más csak gondolat, de maga a gondolat is a „van” pillanatában merül fel. Mindössze olyankor nem a fizikai létezést, hanem a gondolat álmát éled, vagyis elszalad a fizikai létezés átélésének esélye előled. A sok gondolkodásra és félelemre könnyen rá tud kapni a tudat, és ahogy korábbi közlésemben említettem is, saját világok jönnek létre, amelyek a valóságot teljesen torzzá teszik.

Ezek az öntudatlan körök olyan figyelemelterelő erővel bírhatnak, hogy sokan közületek még a testi halált sem képesek felismerni. Persze a test halálakor a fizikai világban való cselekvés és létezés lehetősége megcsappan. Azok, akiknek a figyelem-fókusza teljes energiával itt marad, megélnek egyfajta „köztes”-, vagy „szellem” létezést. Ők a szokásos módon próbálnak a térben pozíciót változtatni, valamilyen szinten ragaszkodnak a testi mintáikhoz. Ekkor, ha elegendő erős energiái vannak, vagy képesek energiát nyerni a környezetüktől, időszakosan akár vizuálisan felismerhető testi körvonalakat is képesek megjeleníteni.

Bizonyos érzékenyebb műszereitek képesek kimutatni a fizikai térben „maradt” megtestesült lenyomatokat, ha azok elég intenzívek. 

Ők jellemzően ismételt cselekedeteik, dolgaik rabjai. De a koncentrált itt léthez, a minimális ráhatáshoz a fizikai világra energiaforrásra van szükségük. Ilyen források lehetnek számukra az emberek félelmei, dühe, figyelme is, amelyek képesek ezt számukra megadni. Valójában többnyire ártalmatlan és elkeseredett tudat-lenyomatokról van szó, amelyek előbb-utóbb – kisebb nagyobb segítő visszatükrözéssel – felismerik a megváltozott szituációt, és itt maradt lenyomataik is szertefoszlanak.

Ezek a tudatformák sem mások, mint a korábban említett megtestesülések, csak már távolabb állnak a fizikai lehetőségektől, mint fizikai létezésükkor. Valójában számukra nem lenne szükségszerű a test és a fizikai ráhatás, hogy átláthassák a fizikai lét területét, de a halál önmagában nem ad át „megvilágosodást”, mindössze a létezés fizikai világától eltérő formáját, és az abban való „megszületés” lehetőségét.

   Vissza