Antemon - Miért van ez az egész?

Antemon:

Ahogy érzékelem, kevesetekhez jutott el igazi mélységében, merre is a kiút a fejben és érzelmekben jelentkező kavalkádból és céltalanságból, és hogy ennek mi a gyökere, merre lenne érdemes fordítani a figyelmeteket és az energiátokat.

Számtalan esetben mutattam rá, hogy a fizikai létezéseteket mi is indukálta. Hogy az anyagi világban zajló teremtés folyamatát, így az önnön létezéseteket is erőteljes töltésű feszülő energiák hozzák létre. A fizikai élet létrejöttét a többségeteknél döntően öntudatlan folyamatok indukálják. Olyan hiányérzetek, vágyakozások, megbánások, indulatok sokasága maradhat egy élet befejeztekor az adott „egyénben”, amelyek a halál után egy csapongó, álomszerű köztes létezésből egy újabb fizikai testen keresztüli megéléshez vezetnek.

Nagyon sok esetben ez öntudatlan folyamat, amelybe csekély tudatos beavatkozásra lesztek képesek, kivételt képeznek azon létező tudatok, melyek képesek tisztábban felfogni a tudatuk létét a valóságban, azaz tudatosabbak. Esetükben sem más a folyamat, csak másként élhető meg, és lehetőség van tudatos döntésekre is a sodródáson túl.

De visszatérve a kiútra és a sötétségre, amely elzárja a fényt az alagút előtt a többség számára. A fizikai létező egyén, amelyet az előbb említett késztetések „teremtettek”, készen áll azok kifejezésére, megélésére, megtapasztalására, elengedésére. Ez egészen addig nem is okozna problémát, ha a kézzelfogható sík - törvényszerűségei alapján - nem rántaná bele egy álomszerű létezésbe a világotok, ahol szükségszerűen megtörténik a szeparáció, a dualitásba való belehelyezkedés.

Azaz létrejön az egyén és a külvilág, az én és minden más illúziója. Az én alapja a személyiség hitének létrejötte, ebben a család, rokonok, barátok és a társadalom szolgáltatja az építőköveket, az általuk visszatükrözött valóság (jelzők, ítéletek, elnevezések, fizikai ráhatások) adja meg a megszületett számára, hogy kinek is higgye magát. Összeáll az évek során az „én” elképzelés mindenkiben.

Akárcsak a fizikai test határai, az „én” elképzelés pontos fogalomtárának határai is egyfajta keretet biztosítanak, meddig vagy te és honnantól kezdődik minden más. Belátható, hogy bármi, amit határokkal szeparálnak el a többitől, bezárt lesz a keretek által és egészen addig képes „létezni”, míg azok a keretek meghatározzák.

Egyszerű példával élve, az egymásra pakolt kövek csak sziklák, de ha megfelelő módon kerülnek egymásra, már falnak nevezhetőek, és ha keresztbe a tetejére fedél is kerül, akár létrejöhet a ház fogalma is. De minden „teremtmény” csak addig az, aminek nevezik, míg az adott határok, keretek (amitől annak nevezhető, ami) léteznek. Ezek a határok védik, egyben tartják, ettől létezik, viszont egyben kőkemény gátak is, hogy „mássá” válhasson.

Pontosan ez az, ami a létezésetek alapvető problémája. Az „én” gondolathalmaz, amelyet magatokként azonosítotok, és amelyekkel a külvilág azonosít titeket, és mindez a születést indukáló és egyedüli okaként szolgáló energiák elfedését adja. Ráépül a valós mibenlétetekre egy környezetbeli kapott és elhitt „én” keret, amely olyan szinten védi a saját integritását és az elképzelések helyességét, hogy már arról sem vesz tudomást, hogy az ő létét adó fizikai test (és az azt éltető energiák, késztetések, melyek „ide hozták”) egyszerűen nem tudnak érvényre jutni.

Az egyén létrejött, de legtöbb esetben nem tudja, mit is keres itt? Valamiféle feszültséget, céltalanságot él meg, és főleg olyankor, mikor a benne rejlő kifejezés és a gondolati struktúrák által meghatározott logikus és elfogadhatónak hitt irányok eltérnek. Mikor szíve szerint „ezt meg ezt” tenné az ember, de „nem teheti, mert”. Így jönnek létre az elfojtások, feszültségek, kiégettség, stb. Mivel a döntő többségetek nem tudatos a folyamatra, ezért azonosíthatatlan számára, hogy a szíve szerinti tett most az alapkésztetése, vagy csak a gyermekkori traumája adta indulat miatt cselekedne valamit. Ebben az esetben például rendkívül hasznos a személyiség és társadalom által felrakott és elvárt korlát. Egyéb esetben lemészárolnátok egymást igen hamar.

A fenti kiinduló állapot miatt, és mivel az élet halad előre, a környezetetek (benne minden résztvevő személlyel) azon „dolgozik”, hogy felszínre hozza a saját tudatotok elé azon korlátozó kereteiteket, amelyek akadályozzák a beteljesült életet. Azaz tükörként funkcionálnak a „vak” létezésetekben. De mindezek csak lehetőségek, nem evidensen átlátható magyarázatok.

Rámutatok pár példával. Ott van az, mikor dühít mások trehánysága, mikor féltékeny vagy, mikor irigy másokra, mikor elviselhetetlenek bizonyos fajta emberek számodra, de sorolható a végtelenségig a sok példa. Ezek mindegyike egyfajta belső akadály, tapasztalás, hozzáállás, minta, amelyek segítségével a valóság elfogadása ellen vagy. Az nem elfogadás, mikor rámondod, hogy „engem nem zavar”, „engem nem érdekel”, de belül indulat, görcs, undor, ellenszenv, hiány jelentkezik. Ezekben az esetekben az adott helyzetekkel a saját elképzeléseid adta határokkal még lehet dolgod.

Nem kőbe vésett dolog, hogy mindezt elengedve kellene léteznetek. De abból a szempontból lényeges volt rámutatnom, hogy a belső indukció, amely a születéteseteket létrehozta, komoly megélési akadályokba ütközik, amíg akár elvszerű határozott elképzelések nevében mondasz NEM-et önmagadnak.

Még egyszer utalok rá, nem keverendő össze és nem könnyen azonosítható, hogy a dühöd, amely arra sarkall, hogy árts valakinek, vajon az életed egyik célja lenne, vagy pedig olyan szintű elfojtott kisebbségi érzés vagy korábbi sérelem adta megtorlási vágy, amely még nagyobb problémát okozna ha kiadnád.

Első körben kezd el figyelni magad, a tetteid, a mondataid, a jelzőid, a hozzáállásod a világ dolgaihoz és másokhoz. Mert ezek mind Téged írnak le, és nem azt, „ami látsz”. Megjelennek a korlátok a szemed előtt, ha hajlandó vagy szembenézni velük. Nincs más teendőd, csak láss szép csendben, míg a színdarabod zajlik.

Miért is bíztatlak erre? A másik verzió miatt, amikor az önmegvalósító energiák már olyan élethelyzetekbe rántanak bele, ahol a sors és mások adta egyre erőteljesebb pofonok próbálnak felébreszteni az elképzelt korlátaid adta börtönből és juttatnak el arra a szintre, hogy azokat feladva megszabadulhass a terhüktöl. Kicsit könnyebb út a belső felismerések útján való fejlődés, mint az élet adta pofonoké.

A világotok jelen alakulása egyértelműen a gyorsabb, erőteljesebb ébredést kínálja mindenki számára, és beláthatóan nem a nyugodt, könnyed, tengerparti szieszta irányába tolja az eseményeket, hanem azok felé, amelyek a korlátok feltépésére irányul.

Kérdező:

Rendben, hogy meglátom a korlátaimat, de mit tudok tenni? hogyan tovább?

Antemon:

Tenni semmit nem tudsz. Azon elképzelés, hogy most elengedem, mindössze egy gondolat. Belátható, hogy egyetlen gondolatod sem képes egy másik gondolati struktúrát (amelyre ráadásul az éned részeként tekintesz) sem elengedni. Sem az izmaid, sem a markod, sem pedig ha kinyitod a bejárati ajtót. Az előzőekben utaltak arra világítanak rá, hogy ezen korlátozó keretekre való ráébredéshez több út vezethet. Hogy melyiket szeretnéd magadénak tudni az rajtad áll.

A megoldás? Ebből adódóan nincs megoldás, de megtörténik a tágulás, a határ feloldódása, ha a felismerés valós mélységűvé válik. A függő is akkor kezdhet el megszabadulni a függés tárgyától, ha ráébred, hogy ő valójában függő, nem csak mondják neki és nem csak gondolja. Az igazi feloldást az adja, mikor a felismerés a részeddé válik, beépül, átalakít és a cselekedeteid és reakciód is megváltozik. Első körben lásd meg, újra és újra. A változás beérik.

Teljes "megoldás" az önnön valód felismerése, amikor ráébredsz, hogy sem a korlátaid, sem más nem az "én" része, nem tartozik hozzád, meglátod azt, ami a személyiség mögött van, "aki" az egész színjátékba "belehitte", és így létrehozta önmagát.

További infomációkhoz az „Elérhetőségek” menüponton keresztül juthatsz

Vissza