Párkapcsolat, új szerelem, kilépni vagy maradni?

Kérdező: (részletek)

"....Azt írta úgy érzi magát, mint a nő a Madison megye hídjai-ban. (Beleszeret a férfiba, úgy, mint soha másba, de a férjével marad, mert ha elmenne vele talán egy hét, és elmúlna.)"

"Létezik a nagy ő?  Ha minden nagyszerűen működik két ember között, miért kell, hogy vége legyen, illetve, hogy ne teljesedjen ki?"

"Lehet-e szabályozni azt, hogy ne vágyjak rá "úgy"? Lehetek-e csak barát azok után, amit érzek? Hagyjam sodródni az eseményeket lesz, ami lesz?"

Amit megélsz, az természetes, hiszen kétféle aspektus viaskodik benned, ráadásul mindkettőt ugyanazon jelzővel próbálod azonosítani. Ez pedig a szerelem, még ha főleg a vágyat is helyezed előtérbe.

Az egyik aspektus ebben az esetben az, amikor megnyílsz és nem ural a gondolkodás, hanem egyszerűen megéled az érzést, a vágyat és a boldogságot egyben. A másik aspektus, mikor az elméd felfogja, hogy most valami jó történik veled, és jó szokásához híven ezt megpróbálja birtokolni. Erre azért van szüksége, hogy az irányítást megszerezze, és az élményt megtarthassa. Ez beláthatóan képtelenség, ráadásul neki köze sem sok van hozzá. Ilyenkor köti a megélt élményt bizonyos dolgokhoz, személyekhez, azaz feltételekhez.

Ha képes lennél teljesen tisztán rálátni a folyamatra, felismernéd, hogy az élmény a Tiéd, és valójában a megéléshez a másiknak "semmi köze nincs". Nyílván nem arra célzok ezzel, hogy a fizikai érintés valósága teljesen illuzórikus lenne, de a lényege az, hogy az átáramló érzetek, érzelmek kizárólag a te megéléseid. Azaz egy olyan eseménysor ér, amely hatására a rengeteg belső falad magától válik áttetszővé, eltűnik, ezáltal átragyog a belső valód boldog és ragyogó állapota. 

Szó szerint ragyogásról beszélek, mert úgy is érzed. Ugyanakkor ez az élmény, sőt ennek sokszorosa is megélhető akkor, mikor igazán ráébredsz, hogy senki és semmi nem szükséges a teljes boldogságodhoz, és ennek hatására ellazulhat az elméd és mindent felad. Ilyen átfogó teljes élmények az emberekben ritkán zajlanak le. 

Kisebb mértékben tapasztalható egyfajta boldogság, amit például akkor élsz át, mikor valami - régóta áhított dolog - megszerzésekor élsz át. Ekkor elhiteted magaddal, hogy azért vagy boldog, mert megvan! (például egy új autó). Holott a valóság az, hogy abban a pillanatban az elméd elengedi a hiány és nemtetszés érzetet - ami ott volt benned, ha nem is tudatosítottad - hogy nincs, de kellene neked egy autó. Vagyis a boldogság már most elérhető lenne, csak sok előtte az „árnyék”, a „felhő”. 

Az elme minden esetben azonnal köti a megéléseket valamilyen indokhoz, ez erős félrevezetés. Hiszen ha hiszel neki, akkor minden tevékenységed a szerzésre összpontosul, a "mindenből még többet és újat" eszmét fogod hajszolni az időleges boldogságcseppekért, amelyek rövid időszakok lesznek és az űr váltja majd fel a beteljesülést, hiszen az elmének szüksége van a létéhez, hogy valamivel kecsegtessen, valamire ösztönözzön, hogy rá figyelj folyamatosan. Ez maga a „felhő” a fény előtt.

A szerelem hasonló, de itt egy másfajta belső ellazulás történik, amikor valaki létének  és kisugárzásának hatására egy olyan „pont” kerül megérintésre benned, hogy ez egyszerűen magától elindul, ekkor csak befogadod őt és védtelené válsz, azaz a falaidat hagyod fellazulni. Ez egy önkéntelen lazulás, mintha az eddig görcsben tartott izmaid engednének fel. Ezt egy tágulás is kíséri és átáramlása a mélyebb öntudatod boldog valóságából. 

Sokak lesznek szerelmesek tanáraikba, oktatóikba, vezetőikbe, mert teljesen megnyílnak neki és befogadják, és közben hasonló élményt élnek át. Ezt megnézve egy távolabbi nézőpontból, a szerelemnek nincs tárgya, az a saját élményed, amit megélsz bizonyos körülmények hatására. Akárcsak a korábbi példában említett autó megszerzése. Az a vas-halom nem hordoz semmit, mégis boldog lehet "tőle" valaki egy darabig. 

Ugyanakkor azért más létezőkkel való találkozás ennél összetettebb. Vannak olyanok, akikkel "szorosabb kapcsolatban állsz", mint másokkal, olyanok, akik rezgése sokkal közelebb áll a tiédhez - mindamellett, hogy valójában mindenkivel közös a forrásod. – (Végül is bármit teszel a másik emberrel, azt saját magaddal teszed. De ennek a valósága, a megélése, már az általatok hangoztatott mélyebb megvilágosodásban válik valós élménnyé.) Az egyszerűbb megfogalmazás kedvéért kezeljük a jelen esetet most, mint két individuumot. 

Mielőtt belemegyek, jelzem, hogy konkrétumot kettőtök esetében nem kívánok mondani, mert azzal nem segítséget, hanem terhet tennék a vállatokra. Az egyéni katarzisok csak a tieitek legyenek. 

Felismertétek egymásban a közös rezgésű részt, mindezt megtöltve annak a hiányfeszültségnek az inspiráló létével, amely ott szunnyadt bennetek. Azt is érzékeltétek, hogy gyakorlatilag minden körülmény adott hozzá, hogy a hiányt félredobva előtörhessen a sok árnyékban szunnyadó energia és mindezt közösen, minden álarc nélkül át tudjátok együtt élni. Az érzetre viszont azonnal rátelepedett az elme mindkét részről. 

Tapasztalhatod, mikor megszűnik a külvilág és elengeded magad vele és ő is veled kapcsolatban, az akkor az elmementes átáramlás és megélés. Viszont mivel fizikai testben léteztek és az eddigi elmés felépítményetek nélkül nem is ismeritek a valóságot, szükségszerűen nevekkel, jelzőkkel és kötésekkel lesz a "kapcsolat" szennyezve. Azért használom a szennyezés kifejezést, mert rendkívüli torzításokon megy keresztül a valós késztetés. Mindez természetesen nem probléma, csak valóság.

Mindketten azt kezdtek a valóság adta pillanattal, amit akartok. Akár azt is mondhatjátok rá, hogy jó ez, de biztosan nem működne együtt tartósan. Ebben az esetben nem teszel mást, mint falakat húzol a valóság adta lehetőségek köré, mégpedig nem létező falakat. Viszont ezek a falak az elme számára valósak és szükségesek. Hiszen fél az ismeretlentől, fél a stabilt felrúgni és ezen félelem okán megerősítésre, kapaszkodóra, egyfajta biztonságérzetre van szüksége. 

Szüksége van még ezen felül önigazolásra, ezért ha húz egy falat (gondolatot), amit eléd „tesz”, és ebben te hiszel, akkor az a valóság és ezen korlátok szerint cselekszel, mert úgy véled, hogy helytálló indokaid vannak. 

Ha megnézed, a valóság semmi más, mint két létező, akik késztetést élnek meg. Ott van még a pillant, a lehetőség a megélésre. Más nem létezik. 

Ugyanakkor mindenki más elmében él és a miértek, hogyanok és ezektől függő cselekedetek töltik ki a pillanataikat. Persze ebbe a körbe ti is beletartoztok. Amik felmerültek bennetek, azok teljesen logikus társadalmi korlátok, illetve részedről elvárások és azok nem teljesüléséből adódó csalódások. Vagyis az egész túl van kombinálva. 

Miért mondom ezt? Mert az élet fizikai része a mozdulat és az érzékelés pillanata, nem több, és nem gondolatok kergetése, hogy mi és, hogyan működne, ha, és mi lesz ha?  Ez a túlkombinálás sem hiba vagy baj. Hiszen azért teheted ezt meg te is és ő is, mert szabadok vagytok, szabadon rendelkezhetsz a pillanat adta lehetőséggel. Ezért teljesen tökéletes minden úgy, ahogy van! Mindent ketten alakítotok. A nem és az igen döntést is. Ráadásul a legtöbb, amit adhatsz annak az embernek, akit szeretsz, az, hogy teret adsz neki, hogy a döntése szabadságával élhessen.

Ha azt mondod, de azt szeretnéd, hogy így meg így tegyen, akkor lásd, hogy nem igaz az, hogy őt szereted, hiszen a célod önző. Teljesüljön az elvárásod és ilyenkor nem azt tartod szem előtt, hogy szeretem, hát legyen boldog, tegye, ami jó neki, mert önzetlen vagyok. 

Maga ez az önzés is természetes és nem hiba. Csak lásd meg, hogy zajlik valójában. A döntéseiteket nagyban befolyásolja az elmétek. Az elmét meg - ahogy arról adtam át közlést - a születéstől idáig a környezet alakította, erkölcsökkel, normákkal, elvárásokkal. Kérdés az, hogy a belső mérlegelésben mi diadalmaskodik? A kérdésed további részére vonatkozóan, "nagy ő", úgy, ahogy elképzeled, nem létezik, ugyanakkor vannak hozzád közelebb álló rezgéssel bíró "leszületett" fénysugaracskák. Velük, akár családtagként, akár szeretőként, (vagy ellenségként is akár), találkozhatsz a fizikai létezésben. Ilyenkor megcsaphat az érzés, amire azt mondod, mintha már ismernéd ezer éve.

A főbb irányvonalakban már születésetek előtt megállapodtatok, de ezen felül szabad entitásként dönthettek. Vagyis nem szükségszerű együtt élnetek, de előfordulhat egy rövid időszak, amíg közös fejlődésetek érdekében összefonódik a sorsotok. Ez  akár többször is ismétlődhet az életutatok folyamán, kisebb-nagyobb kihagyásokkal. A nagy ő fogalma most az elméd műve. A mögöttes jelentés pedig "az egyetlen, megismételhetetlen és soha vissza nem térő", vagyis ezt a személyt meg kell szerezni és tartani. Ez eleve nem jó kiindulás. 

Az biztos, hogy nincs két egyforma lélek, akivel találkozol, mindenki egy-egy lehetőség. De ne feledd, ez egy „színjáték”, amelyben a szereplők végtelen létezéssel bírnak. A színdarab ebben a formában véget fog érni, a jelenetei megismételhetetlenek, ahogy sikerül az improvizálás, olyan az eredménye. De hiába próbálod újra a jelenetet, az már soha nem lesz „olyan” és újra „az”. Vagyis hozd ki magadból a legtöbbet és ne keseregj azon, amin túl vagy. Most is ott a következő pillanat, tégy a legjobb belátásod szerint, és ha valóban szereted a másikat, akkor megadod neki a teret és élvezed, hogy azt élheti ő is, ami benne van. 

Nem korlát, hanem lehetőség vagy számára. Ha pedig nem él vele, az az ő döntése. Hozzá tartozik, hogy neki sem véletlenül csöppent az orra elé egy ilyen „lehetőség” a te személyedben. Megmutathatja „ez” számára, mi az, amit elfojtott és mi az, amerre menne. Kérdés, megy vagy marad? Nincs jó és rossz irány, lépés és az általa születő és megélhető tapasztalat az viszont igen. 

Ezek minél tisztábbak és belülről fakadóbbak, annál kevésbé lesz mit bánni, mint elmulasztott dolog. Főleg ha nem mások döntését, hanem a sajátunkat éljük meg. Egyebek iránt mélységesen átérzem a megélésedet, de - mindazonáltal hogy tágulsz - megéled azt a velejáróját is, hogy azon szűk körnek leszel oda-vissza szimpatikus, akik hasonlóan tágan képesek a világot látni, azaz egyre inkább kilógsz a sorból és nehezebben találsz rá a kincsekre a szalmakazalban. De ott vannak ők is.

Másrészről nem biztos, hogy egy ember kell, hogy szükségszerűen veled éljen, mindig melletted legyen, főleg nem olyan, akivel minden mindig harmonikus. Hiszen a párkapcsolat maga is egy olyan lehetőség, ahol olyan benned rejlőket élhetsz át, engedhetsz el, amiket egyedül nem tudnál. Itt pedig egy jó provokátor pár sokkal nagyobb segítség lenne. 

Itt is visszatükröződik az emberi korlátok visszássága, a kötött, bezárt párkapcsolati mintákkal, ugyanis az a kapcsolat, ami eleinte épít, egy idő után romboló lehet akkor, ha már régen mással és máshol „kellene” lenned, ha "épülni" szeretnél. Ekkor az elhúzódó együtt maradás sokkal ártalmasabb, mint a szakítás.
Bárhogy is alakul, célszerű, ha minden döntés az egyén valós döntéseként születik, nem egy erőltetett és befolyásolt útválasztás.

Szerkesztői megjegyzés:

Továbbra is lehetőségetek van személyes-, vagy szűk körű kötetlen-, vagy problémafeltáró, útmutató beszélgetésekre, legyen szó bármilyen élethelyzetről, vagy csak kíváncsiság adta kérdésekről. A beszélgetéseken megkaphatjátok Antemon személyes tanácsait, útmutatásait és saját tapasztalataitokat is megoszthatjátok egymással.

Részvételi szándékot jelezni, a részletekről tájékozódni a „Elérhetőségek” menüpontban megadottakon keresztül lehet.