Rohanó Világ?

Antemon:

Nézz körül és láss, miért siettek egyre jobban mindenben és mindenhová? Azért teszitek, hogy mihamarabb megpihenhessetek? Ha ezt a gondolati struktúrát helytállónak éled meg, soha nem tudsz majd megállni, mert azt gondolod, a megállás a jövőben lesz lehetséges, és ha éppen meg is pihentél, a gondolataid már keresni fogják a további megoldandó jövőbeni dolgokat a következő jövőbeni megálláshoz vezető úton.

Ha a mozgást választod, akkor azzal, hogy pánikszerűen rohanva végzed, nem fogsz előbb megállni, mint a döntésed, hogy nem "mozdulsz". Ez a döntésed pedig nem az előzmények hajszoltságától függ. Vagy megszületik a pillanatban, vagy sem.

Ha a "mozgást" választod, éld hát a "mozgást". Légy benne, de ahogy érzékelem, leginkább csapódsz jobbra-balra, mert azt sem fogod fel tisztán, hogy éppen hol és merre rohansz, mert a jövőbeni megállásod lebeg a szemed előtt. Lásd meg, a megállás nem a jövőben történik meg, hanem akkor, amikor Te befejezed a "vesszőfutásodat". Mégpedig csak abban a jelen pillanatban, nem előbb és nem később.

Szükséges tehát gyorsan menni, hogy pihenhess? Egyáltalán, létezik az az állapot, amire azt mondod majd: elértem és itt a vége? Na és amikor elértnek véled, mit teszel majd utána, és azt miért teszed? Ha a rohanás késztető gondolataiban élsz, a megpihenés fázisában sem leszel jelen, hanem már a következő lehetséges megálláshoz való futásodat tervezgeted. Ez a jövőbe kivetítés csapdája, pedig a cselekedeteidet mind csak a pillanatban tudod megtenni és akár így, akár úgy teszel, az lesz az adott pillanatod lehetősége, nem pedig más.

Beláthatod, hogy soha nem érkezik el a vége állapota, hiszen bármit is elérsz, azután újabb cselekedet fog következni, újabb hiányok és elvégzendő tevékenységek, amelyek befejezésekor majd "megpihensz". Végül is a célod a boldog pihenés és béke, és ezért képes vagy folyamatosan tevékenykedni. Viszont mivel mindig egy távoli időpillanatra helyezed a befejezést, így látszólag soha nem jutsz el oda, pedig már most is tehetnél másként.

Ha rövid időszakra lehetőséged is támad, pontosabban az elméd megengedi számodra, hogy az adott körülmények közt végre ne rohanj egy picit, az nem lesz tartós állapot, hiszen újabb késztetések öntik el az agyadat, hogy hogyan tehetnéd azt még teljesebbé, hogyan őrizhetnéd meg ezt a boldogabb állapotot. Ez a végtelen körforgás kísér az életeden át. Pedig csupán egy felismerés, hogy ha rohansz, akkor nem állsz. Vajon szükséged lehet bármire ahhoz, hogy a pillanatban megállj - azon kívül, hogy megteszed -?

Nézd csak meg a hétköznapi életet. Rohansz haza a munkából, hogy hamar hazaérj, majd gyorsan megcsinálsz mindent, hogy hamar pihenhess. Másnap sietősen rohansz a munkahelyedre, ott igyekszel hamar elvégezni mindent, hogy onnan majd mihamarabb hazaindulhass, és mihamarabb befejezz mindent, hogy pihenhess. Hát nem szürreális ez, emberi létező?

Amit elszalasztasz, az maga a nyitott felfogással bíró létezés öröme, a jelenlét, ott, ahol éppen vagy. Az élet felfogása, amely körülötted itt és most zajlik. Mindig a jövőbe helyezed ki az élményt, hogy majd ott és akkor fogod élvezni az életet, de mikor odajutsz, a belső rohanásod nem fog megállni. Elsőként érsz majd ki a strandra, elsőként állsz be a büféhez és még a csúcsforgalom előtt gyorsan érsz vissza a házadba. Mit hajszolsz ember? Van ebben cél, ahová el tudsz jutni? Emlékszel az illatok, hangok, színek, érzetek kavalkádjára az utad során? Márpedig az volt az életed és te lemaradtál róla, mert itt állsz kimerülten, egyre korosabban, fáradtan, - akár már betegen is -. Ide siettél, ez hát a cél?

 

Az életed a mostani pillanat, és nem más, tart ameddig tart. Egyetlen esélyed olyan mélységében felfogni, ahogy csak bírod, minden érzékszerveddel. Amiről most lemaradsz, azt bánhatod, másod nincs, csak ez a pillanat.