A Most szimfónia

Antemon:

A zene olyan, mint az élet, mint minden felfogható, nincs, megnyilvánul, majd semmivé foszlik.

A nagybetűs  MOST a pillanat. Ez az egyetlen, ami élhető, olyan, mint a felfogható zene. Mikor felfogod, nincs idő, nincs gondolat, akkor csak a megélés létezik, amint gondolat, jelző támad róla, már nem a pillanat megélése zajlik, hanem illúzió követése, akkor létrejön az idő, amely a pillanatban értelmét veszti.

Az elme sosem tud a most-ra figyelni, ott ő nem létezik, a létezéséhez gondolat szükséges, ami már nem a „felcsendült zene” megélése, hanem az arról alkotott ideák. Emlék-, vagy elképzelés gondolatok egy már nem létező, vagy még nem létező pillanatról.

Mikor hallod a dobot, a furulyát, a gitárhúr pendülését, a zongorabillentyű leütése adta húr hangját, az csak akkor van. Nem tudod korábban vagy később hallani. A lehetőséged a hallásra ott és akkor, azaz most van. Ha megnézed, a hangok is csak a pillanatban nyernek létezést. A zene előtt nem léteztek még és miután véget ért, már megint nem léteznek. A zene nem megfogható, de megélhető.

 Az életed adta lehetőségek pont ilyenek, az adott szimfónia körülvesz, minden részlete megélhető, de nem korábban és nem később, mint amikor az adott traktusa „szól”. Jelen lenni az életedben annyit tesz, hogy a figyelmed döntő részét az éppen játszadozó hangoknak szenteled.  Nem azon merengsz az aktuális hangok közepette, hogy milyen jó vagy rossz is volt az a korábbi „hangsor”, vagy hogy milyen jó lesz majd a soron következő hangzás lehetősége. Nem a teljes szimfónián agyalsz, hanem átéled azt a részletet, ami éppen szól. Ha nem így teszel, olyan dolgokra figyelsz, amik nincsenek. Azokra, amik itt és most vannak, nem fordítasz kellő figyelmet. Így illannak el a lehetőségeid az életben.

A példa, mint minden, amit szavakba foglalunk, torzít, a zenét alapvetően rögzítheted, és bármikor visszahallgathatod. Az életed nem ennyire egyszerűen újraélhető, még ha videó felvételed is lenne az egészről. Még a rögzített zene és az élő koncert varázsa is mélységében eltérő élmény, hát még a valóság átélése és a róla formát gondolatok sokasága.

Mikor majd visszanézel az életedre, észre fogod venni, hogy nem volt több, mint egy fuvallat, egy megborzolt hullámocska, amely egy pillanatra létezett, majd semmivé vált, és bárhogyan is szeretnéd, megint csak a jelen pillanatod adta lehetőségekkel gazdálkodhatsz.

Minden a néma és mozdulatlan semmiből fakad, vagyis semmi volt és semmivé lesz bármi, amit csak képes vagy felfogni. Legyen az a tested, a házad, a kocsid, a pénzed, a fontos dolgaid. Lehet, hogy tartósabbnak éled meg a téged körülvevők valóságát, mint egy dobbanás életciklusát a zenében, de mégsem többek, hiszen a felfogáshoz szükségszerű viszonyításhoz egyszerre éled át a dolog létét és a nemlétét. Ezek együtt járva adják a felfogás lehetőségét, vagyis még egyszer rámutatok, bármit felfogsz, az alapjában véve azonnal hordozza annak nemlétét, „halálát” is.

Az idő egy illúzió, az idő létéhez gondolatokra van szükség, gondolatokra egy korábbi és egy későbbi pillanatról. Azért illúzió, mert ezek egyike sem létezik, miközben szövődik róla a belső álom, akkor is kizárólag az észlelhető jelen lehet a tiéd. Az elme a gondolat, azaz idő nélkül nem létezik. Tapasztalhatod ezt, mikor csak a pillanatot éled meg, akkor számodra is megszűnik az idő. Ez a valóság.

Az élet mozgásának alapvető tézisei a mozdulatlan nemlét és a változás frigyéből születő megnyilvánulás.

Nézd csak meg, mire törekszik legtöbbetek, minél biztosabb és változásmentes, azaz biztonságos élettérre. Ez képtelenség. Hiába teszed fel rá az egész életedet, a változás minden téren utol fog érni, ugyanúgy, mint a születő és elmúló dolgok. Minden, ami körülvesz, amit felfogsz, az semmi „volt” és semmi lesz, azaz most „sincs”. Vagyis minden igyekezeted a megőrzésére hiábavaló, legyen az ember, tárgy, élőlény vagy akár egy érzés.

Aki képes meglátni az élet áramlását, képes elfogadni azt, az képessé válhat a sokszínű forgatag szépségeit feltárni, valamint arra, hogy a hullámok ne maguk alá temessék, hanem képes legyen bármelyikre felpattanni és szárnyalnia az élete pillanatának lehetőségeivel. A hétköznapi elme – a többség esetében – ez ellen küzd. Hiszen számára a biztos, megfogható és legkevesebb bizonytalan változással tarkított léttér az elfogadható. Ilyenkor nyugodt, egyébként frusztrál. A változást is csak akkor emeli magasra, ha saját érdemének tulajdonítja azt, és előtte alaposan körüljárta annak viszonylag veszélytelen mivoltát. Egyesek közületek ennek pont az ellenkezőjét élik, az ő elméjét a saját, sorból való kilógásának érzete élteti, de összességében egy adott körülményrendszerhez való ragaszkodás tölti ki mindkét elmét.

Vannak, akik ráéreztek, hogy a pillanat adta szabad kihívások mennyire felszabadítóak tudnak lenni. Az extrém sportok adrenalin-függői megízlelték, hogy miként tudják szándékosan „leállítani” az elmét, hogy a pillanat adta színtiszta megélésre figyeljenek. Ezt úgy érik el, hogy veszélyhelyzetbe hozzák a testet, amikor is automatikusan a jelen pillanat megélésére fókuszál a tudat, hiszen nem hibázhat. Ilyenkor többnyire megáll az elme zakatolása, eltűnnek a gondok és problémák, és csak a létezés van, ami egyfajta energia dús – sokszor örömteli, boldog érzéssel ajándékozza meg a tudatot. De ezen érzethez nem szükségszerűen a legdurvább, legkockázatosabb módon lehet csak hozzájutni. A tágulás során egyre kristálytisztábban tudatosul a létezőben, hogy több az elménél, hogy nem szükségszerű a gondolatokat követni, hogy a felvázolt problémák erdejéből igenis lehet másfelé is figyelni. Ráébred az elme komolytalan próbálkozásaira, felismeri a tőle való függetlenséget, ezáltal szabaddá válik tőle. Ez már egy tartósabb, beérett szabadság, mint az extrém kihívásokkal provokált pillanatnyi szabadság.

Az igazi szabadságot egy nyugodt szemlélődő rálátás és ráébredés során lehetsz képes megélni, az pedig egy végleges valós szabadság lesz, függetlenül attól, ki is vagy, mi is az adott szereped, és hogy a legszebb szigetvilág tengerében, vagy egy sötét bányában vagy-e éppen.

Mikor kinyitod a szemed, a látvány általad töltődik meg színekkel. Mikor „kinyitod” a füleidet, a világ általad töltődik meg hangokkal. Mikor beleszippantasz a levegőbe, a világ általad telik meg szagokkal és illatokkal.

Minden pontosan olyan színű, hangú és illatú, amilyennek te azt érzékeled. Hogy is lehetne másmilyen? Pont olyan számodra, ahogy azt te felfogod, csak annyit leszel képes belőle „meglátni”, amennyi belőled fakad, amire képes vagy. A kép minősége, a hang ereje, az illat intenzitása, - mindezek milyensége - téged tükröz. A korlátaidat, a hangulatodat, a képességeidet, és intenzitása a figyelmed fókuszától válik függővé.

A látszat mást mond, a látszat szerint mindezeket a világ kényszeríti rád kívülről, és te csupán elszenvedője, vagy élvezője vagy. Rámutatok, hogy ez alapvető tévedés. A dolog pont fordítva alakul.

A világ a felfogásod nélkül nem létezik. Ezt könnyen tapasztalhatod mikor eszméletedet veszted, elalszol. Azt mondhatod erre, hogy attól, hogy nem tudsz róla, még létezik, de ezt valójában csak hiszed. Akik elmondják számodra, vagy azon felvételek, amelyek bizonyítanák, hogy nélküled is mentek a dolgok, azok is csak akkor léteznek, ha képes vagy felfogni.

Hogyan is létezhetne bármi az életedben, amit nem fogsz fel? Ha már valamilyen módon felfogod, természetesen létrejött a világodban, de azt „megelőzően” számodra nem létezik. Márpedig a Te világod számodra létezik, és benne mindenki más is számodra létezik, és csak azok léteznek számodra, akiket felfogsz.

A felfogás „benned” történik. Legyen az kép, hang, zaj, érzet, mind-mind általad nyernek értelmet. A piros kerékpárt sem kint fogod fel, hanem „magadban” zajlik az észlelés függően attól, hogy mire fókuszálsz éppen. Még azt sem kívül fogod fel, ha egy oltári nagy pofont kever le neked valaki, az érzetek kavalkádja „benned teremti meg” a megélést, felfogást.

Mikor valaki szavakat intéz hozzád, azok hatása sem rajta múlik, hanem általad nyer értelmet és minőséget is. Pontosan olyat, amilyet felfogsz belőle. Hasonlítsd össze a hatását, mikor még nem ismered a nyelvet, amin szól hozzád, majd pedig mikor te már változtál és értelmezni vagy képes a nyelvet. Nem őrajta múlik a felfogásod milyensége, csak rajtad. Ezért gyakorlatilag minden és mindenki rólad szól a „mesédben”.

Ezen szavak sem érnek semmit önmagukban, de általad már nagyon mély értelmet kaphatnak, ezért használom az útmutatás és a jelzés kifejezéseket, mert a semmiből elkülönült mondatok a figyelmed fókuszát engedik mélyebbre „benned”, de az már rajtad áll, mi az, amit képes vagy felfogni és megélni a „hatásukra”. Csak az a „tiéd”, amit igazából felfogsz.

A statikus magolásnak és tudásnak nem sok értelme van, mert ugyan képes leszel a gondolatokat raktározni, majd energiafelhasználással folyamatosan a belső figyelmed látómezejében őrizni, ugyanakkor nem lesznek többek gondolatoknál, amelyek így vagy úgy de semmivé fognak foszlani.

Ezen gondolatok, elhitt dolgok, információk a pillanatban - mikor a felfogás történik - nem is léteznek. Márpedig a pillanat az egyetlen létező dolog. Pont olyan ez, mint ha egy adott zeneszámot életed során fent kívánsz tartani és minden hangját, mint emlék-gondolatot sorban felidézed magadban újra és újra. Ezzel azt az illúziót kelted magadban, hogy a tiéd lett.

Ugyanakkor a pillanatban való megélésekkor ezek tovatűnnek. Amikor nyúlsz a zuhanó pohár után, mikor elrántod a kormányt, hogy kerüld a kátyút, mikor ugrasz a zuhanó cserép elől, mikor fájdalom nyilall beléd a forró lábashoz érve, mikor elönt a forróság kedvesed érintésétől… akkor nincs gondolat, nincs információ. Akkor ott van számodra a valóság és annak megélése.

Ezen pillanatok megmutathatják számodra, hogy nem kell félned az információ-nélküliségtől, nem attól vagy több, hogy még több gondolatra vagy képes emlékezni. Mialatt azt teszed, az életed lehetőségeinek pillanatai suhannak el sorban az orrod előtt. Az egyetlen esélyed a figyelmed és érzékszerveid fókusza arra, ami van éppen, annak pedig a legtisztább, legnyitottabb, és legösszetettebb érzékelés a legtöbb, amit kihozhatsz az életedből.

A halálodkor - a korábban utalt látási-, hallási-, szaglási- és még rengeteg féle felfogási aspektus adta teremtésed – egy másfajta, sokkal dinamikusabban változó síkon zajlik majd tovább.

Hasonlóan az álmodhoz, mikor nem a kezeddel markolsz, nem a száddal beszélsz és nem az orroddal szagolsz, (hiszen azok az ágyban a testeddel alszanak) mégis intenzív megéléseket tapasztalsz, érzel és „látsz”. A halállal egy intenzívebb, dinamikusabban változó és sokkal érzékletesebb, de a fizikaitól eltérő világot leszel képes érzékelni és teremteni. Sokatok észre sem veszi az átmenetet, annyira rabja a köreinek és olyan hirtelen teremti meg a saját világát. 

Mindezekre azért mutatok rá, hogy ismerd fel, miközben történik az életed - akár éppen kiabál rád valaki-, hogy mik a megéléseid abban a pillanatban, hiszen amit átélsz, amit akkor felfogsz – mind képek, szagok, illatok, hangok és érzelmek terén – azok mind ott vannak benned, ezért is vagy képes érzékelni. Ez a kivetülés és belső érzékelés olyasvalaminek a kivetülése, ami „számodra” nélkülözhetetlen ott és akkor, hogy létrejöjjön és megszülessen általa a felfogás.

Próbáld minden megélésedet más szemmel nézni és egy egészen más világot fogsz tapasztalni, ahol is nem rád erőltetik a világot, hanem egy olyan létező vagy, aki mindezt – a világot - magába hordozza. Próbáld megismerni és felfogni a tágabb magadat és vedd észre az ellenállásaidat, azon dolgokat, amelyek nagyon zavarnak. Ezen események mind azt mutatják, hogy mely területeken vannak benned falak, ellenállások, blokkok, akadályok, amin túl „szeretnél” lépni. De még odáig sem jutottál el, hogy felismerd, hogy nem az a másik ember a problémád oka, hanem a probléma a hozzáállásod egy adott körülményhez, amennyiben olyankor problémát élsz meg.

Tudom, hogy most sikít az elméd, hogy mely kiakasztó- és elfogadhatatlan dolgokkal szembeni ellenállásról nem hajlandó lemondani. Ez természetes reakció a megszokáshoz és a körök folytatásához. Nem azt javaslom, hogy szeresd, amit utálsz, hogy add fel a harcaidat, hiszen ez a te életed! Arra bíztatlak, hogy vedd észre a sziklákat, amelyek megtörik a folyó áramlását benned. Ezekből bármennyit is halmozol, a folyó el fogja söpörni őket, a kérdés már csak az, mekkorára duzzad előtte, és hogy ezáltal mi mást is fog még elmosni az ár.

Nem lehetséges megoldani a belső konfliktusokat struccpolitikával, vagy az okozó körülmények eltiprásával, mert ettől az eredő késztetés ott marad benned, és más formában, de újra jelentkezni fog. Azért teszi ezt, mert a belső tiszta és tág áramlásodat valamilyen okból keletkezett belső sziklák, vagy már falak gátolják, és ettől szabadulni „vágysz”.

Mindig utalok rá, de csak ismételni tudom, bármit tapasztalsz, éld, ahogy tudod és szeretnéd, de próbáld észrevenni általa - a megjelenésének formáján túltekintve - azt az eszenciát, ahogy megélted. Ez fog a legtöbbet mutatni a benned szunnyadókról, amiben sosem a környezeted a ludas.