Mi a baj a világgal?

Bármilyen pocséknak is tűnhet a jelenlegi helyzet, mérhetetlen kincs is egyben a sűrűsödő sötétsége, hiszen mindennél nagyobb lehetőséget kínál arra, hogy a valóságot fogd fel és ne az igazságot. Nem is az benne a csodálatos, hogy azt „láthatod” meg, ami van, hanem pont annak a felismerése, ami nem valós. Bár sokan keresitek már a valóságot, mégis rendkívül kevesen vagytok ennek tudatában. Legtöbbetek csak kilátástalanságot, céltalanságot, kiégettséget él meg, és hajszol valamiféle ideákat, pótcselekvést, amelyek látszólag oltják az elégedetlenség hozta szomjat, hogy ne is lásd a tátongó űr száját, amely könyörtelenül felszínre tör „benned”.

Ennek oka az álomvilág, amiben közösen és egyénként is léteztek. A lineárisnak tűnő időben eleinte elszórtan, adott területeken, de mostanra már világszerte szétterülve ciklikusan újra és újra eléri az „álomvilág” réteg azt a kritikus öntudatlansági szintet, hogy már szinte lehetetlen legyen nem meglátni annak szürreális mivoltát. Ilyen célt szolgáltak háborúitok, a népirtások és minden más szürreális megélést adó, az ésszerűség keretein belül felnövekvő és az esztelenség határait meghaladó elképzeléseitek és tetteitek. Ezek bekövetkezte után sokak tudatában felmerült a kérdés, hogyan is volt lehetséges ideáig eljutni? Hol volt a hiba? Hiszen minden logikusnak indult, és látszólag egyik lépés sem tűnt észszerűtlennek, de mégis ide vezetett.

A válasz, és amit a „sokan lévő kevesek” már tudatosan keresnek, annyira egyszerű és magától értetődő, és annyira az orrotok előtt hever, hogy pont emiatt képtelenek vagytok észrevenni, illetve felfogni.

Számtalanszor utaltam rá, hasonlatos folyamat ez, mint mikor keresned kell valamit, de nem tudod, hogy mit? Hiába hever sok ezer dologgal együtt az orrod előtt, amíg nem tudod, hogy azt keresed, ha meg is látod, nem fogod fel, hogy megtaláltad. Amint viszont rájössz, mit keresel, tudni fogod, hogy sosem volt elveszve, keresni sem kellett, csak észrevenni annak is a valóságát. Vagyis maga a keresés folyamata és az az idea, hogy idő kell, hogy megtaláld, teljesen téves megközelítés, és pont ez az akadálya annak, hogy „megtaláld”.

Ez egy képtelen helyzet, de pont azért ilyen, mert azt kell félretenned, amit egyetlen eszközödnek ismersz az életed megoldásához. Ez pedig nem más, mint a személyiséged, az elméd, az „én” tudatod, az egód. Nevezheted bárhogy, az a valami, amiről szó van, az az, amit önmagadként azonosítasz. 

Azt pedig már magad is tudod, hogy kizárólag azt vagy képes a világban felfogni, amelyet valamiféle határokkal el tudsz választani a többitől. Sosem látod külön a vízcseppeket, mikor az óceánba merülve kinyitod a szemed. De rögtön felismered őket, mikor a felszínre bukkanva szerte fröccsenve repülnek a levegőben. A dolgokat a világ többi dolgától elválasztó határai hozzák létre. Sőt a létezésükhöz rád is szükség van, hiszen csak az létezhet, amit felismerni vagy képes. Számodra nem létezik az, aminek a létezését nem tudod felfogni. A felfogáshoz szükség van a tudatodra, a figyelmedre, ami rávetül, és a számodra ismert határvonalakra, hogy ne a végtelent lásd, hanem annak építőköveit.

Ezt könnyű felfognod, mikor tárgyakról beszélsz, mert erős határok szabják ki a formáját az egészből. Színek, alakzatok, ívek. De nincs ez másként azzal sem, amit úgy azonosítasz: „én”. Ritka az, hogy bármelyikőtök is vegye a fáradtságot és egyáltalán felmerüljön benne a gondolat, vagy a kérdés: ki az az én? Miért is tenné, hisz egy egyértelmű vak hit van mögötte, hogy ezt már tudod.

Pedig az életed legmélyebbre mutató kérdése ez. Pontosan azért, amire az előbb rámutattam. Az én-t felfogod azaz „rálátsz”, azaz keretei, határai vannak. Ezért minden bizonnyal csak egy töredéke a hatalmas létezést alkotó egésznek. Kérdést kellene, hogy indukáljon, hogyan láthatsz rá valamire kívülről, hogyan foghatod azt fel a határaival, ha csak az vagy, amit „látsz”? Vajon nem éppen az vagy, aki felfogja, aki kimondja, aki gondolja, aki tudja, mi az az „én”, és nem az, akiről beszélsz?

Ha valaha is megpróbáltad a ki vagyok én? kérdést megválaszolni, vajon észrevetted-e, hogy bármi is az, ami erre válaszként elhangzik, vagy gondolatként felmerül, valójában nem több egy gondolatnál? Létezhet-e bármilyen gondolat, válasz, érzés, szó, amire azt mondhatod: igen ez vagyok!

Lehetsz-e egy vagy több gondolat? Mert ezek a válaszok nem többek. Egyik sem és az összes sem te vagy. Lehet, hogy a munkáddal, rangoddal, nemeddel azonosítod magad, de ezek mindegyike, akárcsak a ruháid mindegyike, a tulajdonságaid mindegyike, csupán valami, amik lehetnek veled, de cseppet sem azok vagy. Te az vagy, aki ezt megkérdezi, az vagy, aki ezt keresi, az vagy, aki ezt felfogja, és sose az, amit felfogsz. Márpedig egész életedben azt hitted, tudod ki vagy. Nem így van?

Hát nézd meg mit kapsz, ha felteszed magadnak a kérdést: ki az az én? Ki vagyok én?

Ad ez számodra többet, mint gondolatokat? Lehetsz-e bármelyik azok közül? Csupán határokat keresel, hogy megpróbáld fogalmazni, de valójában ezen határok is csak látszólagosak. Sokatok esetében az életetek folyamán a felnőtté válás, az élettapasztalatok mind-mind újabb „színű” határokat adtak az „én” kép kiemeléséhez. Minden egyes ember egy hitvilágban él, amelyben egyéni, színes határvonalakkal jelöli és hiszi el magát a világban egy elképzelés-világnak. Pontosan úgy, mint egy virtuális karaktert, amelyet egy képzelt világ játékában magadnak rajzolnál.

Azt gondolod, a világ változik körülötted, pedig csupán a saját magad rajzolta önkép átalakulása kínál más tapasztalatokat. Ha ez az illúzió megállna az egyén elképzelésénél, talán nem is lenne ekkora a diszfunkció, de a világot innentől kezdve már egy korlátok közé szorított, magad formálta szemüvegen keresztül kezded nézni és értelmezni.

Egészen más világot szemlél egy olyan „én”, amely úgy érzi, övé a hatalom és a pénz, egészen más képet fog fel egy nincstelen önazonosságú-, egy áldozatszerepet megélő-, vagy egy gátlástalan uralkodó énkép. Ugyanazon a földön élnek, akár szomszédok is lehetnének, ugyanaz a nap kel fel mindegyiknek, ugyanaz a szél fújja az arcukat, ugyanazon madarak csicsergése fogadja őket, mégis egy teljesen más világ létezik a fejükben. Ebből a világból pedig a kialakult és elhitt önkép határai szabnak még több korlátot, hogy mit képes felfogni. Lehet, hogy egyikük sem képes még észrevenni egy boldogságban ugrándozó, az út porában fürdő boldog madárkát. Ugyanott, mégis más világban, más problémák közt élnek.

Mind úgy hiszi, tudja ki ő, tudja mik a lehetőségei. Észre sem veszik, hogy ők nem az aktuális szerepeik és körülményeik, hanem azok, akik ezt felfogni, élettel, hittel megtölteni és eljátszani képesek. Márpedig a játéktér addig terjed, ameddig képes vagy azt kitölteni. A korlátokat egyedül magad adod.

Amikor az egyéni szerepek és önkorlátok összeadódnak és kollektív szerepekké szélesednek, akkor újabb-, korlátokkal teli virtuális létezési rétegek jönnek létre. Egy aktuális példával élve összetartozó, jól körülírt határokkal rendelkező, oltott és oltatlan jelzővel titulált megélési síkok alakulnak. De felhozható ide még a jobbos és balos politikai jelző adta elképzelés-réteg, vagy a faji, nemi és identitásbeli hovatartozás csoportos síkjai is. Ezek egyike sem több, mint gondolatvilágban létrehozott, meghatározott korlátokkal körülírt, adott halmazba illő egyének elképzelése. Rengeteg új határt, azaz korlátot adva az egyénnek.

Aki (egy példával élve) azon felül, hogy történetesen áldozat határaival ruházta fel magát, mint nincstelen, most már egy oltatlan, balos, saját neméhez vonzódó megélési világ határaival és korlátaival is rendelkezik.

A szükségszerű reális példavilágot kell használnom, hogy felfogd a helyzet szürrealitását, és azt, hogy mi visz oda egyént és csoportokat, hogy már teljesen logikusnak ítéljék meg a harcot a más elképzelést hívőketkel, hogy akár a másik elpusztítását lássák az egyetlen teljesen logikus megoldásnak a problémáikra.

Ha ránézel, ez egy őrület. Leélni egy végtelen felfogóképességű létező tudatnak egy ilyen szinten lekorlátozott életet ennyi akadállyal, Istent és a sorsot szidva a sanyarú lehetőségekért, holott az elejétől kezdve az élete végéig ugyanazon tökéletes létező volt, akinek megadatott a lehetőség, hogy hittel és elképzeléssel töltsön meg bármilyen szerepet, és ezen elképzelésén akár bármikor változtathatott volna is.

Kit hibáztathatsz, ha mégsem teszed? Ki lehet képes rajtad kívül felismerni ezt az őrületet? Szabad akaratot kaptál, így élsz vele, ilyen lesz az életed. Szídhatod a teremtődet, de ember gondold csak el, vajon milyen alapon venné el tőled az önként vállalt korlátaidat? Az utadat magad járod ki, amerre lépsz azon tapasztalatokkal leszel gazdagabb.

Visszakanyarodva a kiinduláshoz, a sötét sűrűsödése és az egyre szürreálisabb világ képe hatalmas lehetőség sokatoknak, hogy végre vegyétek észre a gondolatban létező világokhoz ragaszkodás szürreális és képtelen mivoltát, hogy az egyetlen problémát ezen határokhoz ragaszkodás és az általuk adott logikus megoldási lehetőségek szűkös (mivel korlátok közé szorított) tárháza jelenti.

A képtelen, őrült világ ébredés, ráeszmélés lehetőségét adja.

Ha nem tudnád, hogyan tovább, emlékezz vissza korábbi útmutatásomra a járvány kezdetekor, hogy a valóság csendes figyelésének gyakorlása milyen módon adhatja meg a csendesebb keretek közti ébredés lehetőségét. Mint rámutattam nem feltétlen mindenkinek ugyan az az útja. Egyeseknek szükséges a falnak szaladni, hogy meglássák, hogy eddig és ne tovább, míg mások megállnak, lassítanak és elkezdik figyelni és felfogni az egyetlen, jelzők nélküli valóságot. Mindezt úgy, hogy közben elengedik a fejben játszódó idea világ elsődleges szerepének hitét.

Ha látni szeretnéd, de nem leled a kiutat, egyénhez mérten személyes útmutatást is nyújthatok.

További infomációkhoz az  „Elérhetőségek” menüponton keresztül juthatsz

Vissza